Oriana Fallaci: Levél egy meg nem született gyermekhez
Ajánlja: Indiaikenyérlepény

„Abban a pillanatban, amint feladod az elveidet és az értékeidet, halott vagy, a kultúrád halott, a civilizációd halott. Kész.” (O.F.)

Oriana Fallaci Firenzében született 1929-ben. Bár a második világháború kezdetén még csak 10 éves volt, már 14 évesen - szabad akaratából - követte apját, hogy partizánként harcoljon a fasizmus ellen. Később a vietnámi háborúból tudósított és számos nehezen megközelíthető személy adott neki interjút, például Kadafi, Arafat, az iráni sah, Indira Gandhi vagy Henry Kissinger. Műveit 21 nyelvre fordították, tanított újságírást a Yale, a Harvard és a Columbia egyetemeken. Oriana Fallaci igazi profi volt, olyan profi, aki sosem adta fel az elveit, és még ha írásai sokszor indulatos vitákat is generáltak (a legnagyobb port talán az iszlámot erősen kritizáló Insallah című könyve kavarta), sosem kérdőjelezte meg senki tehetségét, jellemét és bátorságát.

1975-ben írta a Levél egy meg nem született gyermekhez című könyvét, mely az olasz abortuszvita közepébe csöppent. 1978-ban legalizálták Olaszországban a terhességmegszakítást.

A könyv Fallaci természetére jellemzően rendkívül lendületes és szókimondó, kiválóan árnyalja a gyermekét féltő, gyengéd anya érzéseit, és állítja szembe a világra dühös, "balesetet szenvedett", karrierjét építő, független nő vívódásaival. A főhős, akit villámcsapásként ér várandósságának híre, össze van zavarodva és próbálja racionális gondolatok mentén meghozni döntését abban a kérdésben, amely mindenkiben felmerült már: érdemes-e megszületni erre a világra, azaz - az anya szempontjából - világra hozni egy, éppen csak elkezdődött életet, ami inkább talán csak élet lehetősége?

Számtalan érvet és ellenérvet vonultat fel, történeteket mesél, emlékeket idéz fel és közben egyre közelebb kerül születendő gyermekéhez. Gondolkodik az életről, arról, hogy férfiként vagy nőként szerencsésebb-e születni, egyáltalán jobb-e megszületni, mint az örök békét és csendet választani. Beszél az erőszakról, a szenvedésről, az igazságtalanságról, de beszél arról is, hogy lehetünk azok az emberek, akik küzdenek a szegénység, betegség, erőszak és szenvedés ellen. Ez a könyv sokkal több, mint szimpla eszmefuttatás a terhesség kihordásáról vagy megszakításáról. Az emberi természetről, a kapcsolatokról, az irigységről, a nélkülözésről, az örömről, a csalódottságról, a vágyakozásról, a megbocsátásról és a szeretetről szól. Megdöbbentően őszintén, nem csak nőknek.

Egy igaz történet a hitről - mindenkinek

Mitch Albom: Csak egy kis hit kell
Ajánlja: Cukorfalat

"Zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták" - tartja a mondás. Biztos vagyok benne, hogy így van. Akár vallásosak vagyunk, akár nem, valószínűleg mindenki életében eljön az a pillanat, amikor szüksége van egy fogódzkodóra, valami vélt felsőbb hatalomra, akihez elkeseredésében fordulhat.
Sokan ezt természetesnek érzik, a hit beleépül mindennapjaikba; templomba járnak, asztali áldást mondanak, lefekvés előtt imádkoznak, vagy csak egyszerűen hisznek. De vannak olyanok is, akik valami trauma folytán találnak rá hitükre.

A könyvben mindkét példával találkozhatunk, mégpedig Albert Lewis rabbi és Henry Covington tiszteletes személyében.

"Hajlandó vagy-e elmondani majd a búcsúztatómat?"
Ezzel az egy kérdéssel kezdődött minden. Albert Lewis rabbi a kötet szerzőjét kéri meg, hogy amikor majd meghal, mondjon felette búcsúbeszédet. A kérés talán szokatlannak tűnik, különösen egy olyan ember számára, aki nem különösebben vallásos, de Mitch Albom végül rábólint. Egyetlen kikötése van csak: jobban meg akarja ismerni a rabbit, nem csak mint prédikátor, hanem mint hétköznapi ember is.
"De ki szokta elbúcsúztatni azokat, akik a gyászbeszédeket tartják?"

Rebbével

A "Rebbe" természetesen beleegyezik, és ezzel megkezdődnek a látogatások a rabbi házában, amik az idő során egyre inkább egy kedves rutin részei lesznek az író életében. Bár már látta otthon zokniban és szandálban, az íróasztala előtt ülve, énekelve, sírva és nevetve, de mégis minden vasárnap levonatozott a Rebbéhez beszélgetni. Henry Covington, miután 14 évesen elvesztette bálványként imádott apját, kezdett lezülleni. Nem tagadta meg magától a cigarettát, az alkoholt, autót lopott és fegyverrel rabolt ki embereket, majd 7 évre börtönbe került, de az se volt elég: drogdíler lett. Sokszor kapott újabb esélyt, de nem élt vele, míg egy éjszaka, kukák mögött bujkálva, fegyverrel a kezében Istenhez könyörögve ígéretet tesz.

Nem mondhatom el magamról, hogy hívő lennék, bár megkereszteltek és elsőáldozó is voltam. A hittanórákról mindössze annyi maradt meg, hogy mindig dolgozatot írattak velünk, ezért a végén már ellógtam inkább..Pici koromban a nagymamám magával vitt a templomba, ahol épp filmet vettek fel, én meg felkiáltottam Jézus láttán: "Mama nézd, itt a Szandokán!" (ami miatt forgathatták újra a jelenetet persze).

Mégis megérintett ez a könyv, mert igazából arról szól, hogy nem az a lényeg, kiben vagy miben hiszünk, hanem hogy milyen emberré válunk ezalatt.

Henry Covington tiszteletessel

Mitch Albom 1958-ban született New Jersey-ben, író, újságíró, forgatókönyvíró, rádió-és TV közvetítő és zenész. Négy jótékonysági szervezetet alapított, az ebből a könyvből befolyó összeg 10%-át szintén jótékony célokra fordítja. A könyv borítója ugyanaz maradt, mint az eredeti kiadásnál, szerencsére: Albert Lewis rabbi öreg, gumigyűrűkkel összefogott imakönyve ihlette, aminél szerintem nem is lehetett volna jobbat választani.

Mitch Albom: Csak egy kis hit kell

• Eredeti cím: Have a Little Faith
  
• Oldalszám: 264
• Kiadó: Animus Kiadó, 2010
• Mitch Albom honlapja
  

"A szeretet mindig győz."

Mitch Albom: Keddi beszélgetések életről és halálról

(Eredeti cím: Tuesdays with Morrie – An Old Man A Young Man And Life’s Greatest Lesson)

Ajánlja: Fuhur

A történet:

Egyetemistaként Mitch ideje nagy részét kedvenc tanárával, Morrie-val töltötte. A "Mester" humanizmusa, gondolatai életről, halálról, szeretetről azonban a diploma után egy időre elvesztették jelentőségüket: a fiatal férfi karrierjének, anyagi biztonsága megteremtésének szentelte az életét, az állandó rohanásban pedig nem marad ideje sem Morrie személyére, sem bölcsességeire. Csupán a véletlennek köszönhetően tudta meg tizenhat évvel később, hogy öreg professzora súlyos beteg: az idegrendszer lassú sorvadásával járó kór megállíthatatlanul vonja uralma alá Morrie testét. Ekkor Mitch meglátogatja tanárát, és a régi keddi beszélgetések újrakezdődnek életről, halálról, figyelemről, emberi kapcsolatokról. A fiatal férfi végigkíséri mestere utolsó hónapjait, és közben maga is megváltozik.

Szubjektív:

A „társadalom által szuggerált álértékek kontra szeretet és emberi kapcsolatok” témát az utóbbi időben a művészet és a társadalomtudományok mind gyakrabban feszegetik, ahogyan ennek a könyvnek szerzője is teszi. A mű nem merül alá a lélek és a filozófia nagy mélységeibe: egyszerűen Morrie jelmondata „Szeressétek egymást, vagy pusztuljatok” köré épül. Hogy kit mennyire ragad meg ez, azt hiszem nagyon változó, számomra egy kissé szájbarágós, talán leegyszerűsíti a világot, a nagyon sokszor elismételt "mit" mellé pedig kevés "hogyant" kapunk.

Morrie személyének varázsát számomra nem saját mondatai, hanem Mitch-re tett hatása tükrözi, a fiatal férfi vergődése az "ellentétek kötélhúzásában" nagyon is átérezhető portréja a 21.század rohanó emberének, annak, ahogyan a kamaszkor idealizmusából a felnőtt valóság mély erdejébe lépünk, miközben régi önmagunk egyre ködösebb emlékké halványul.

A másik, ami megfogott a történetben, az Morrie viszonya a halálhoz, haldokláshoz. Az a fajta elfogadása a gyógyíthatatlan betegségnek, amely nem bezárkózásra, hanem a maradék idő megbecsülésére készteti az embert.

Ez a könyv nem érdemtelenül lett világsiker. Kristálytiszta felvetése és kivonata a nyugati társadalom egyik legégetőbb problémájának, az egyén küszködésének az anyagi és a lelki értelemben vett egzisztencia között, a végeláthatatlan rohanás és szétaprózó napi harcocskák világában.

Ízelítőül:

„Az ablak felé intett, amelyen beáradt a napfény. – Látod ezt? Te kimehetsz oda, amikor kedved tartja. Bolondozhatsz, rohangálhatsz az utcán fel-alá. Nekem ez már nem áll módomban. Én nem mehetek ki. Nem rohangálhatok. A lábamat nem tehetem ki a szabadba, anélkül, hogy ne kellene félnem a rosszulléttől. De tudod mit? Én sokkal jobban értékelem az ablakot, mint te… Mindennap kinézek ezen az ablakon. Figyelem a fák változásait, a szél erejét. Olyan ez, mintha az idő múlását látnám az üvegen keresztül. Mivel tudom, hogy az időm már csaknem lejárt, úgy csüggök a természeten, mintha minden jelenségét most látnám először.

Elhallgatott, és egy darabig mindketten némán néztünk ki az ablakon. Megpróbáltam azt látni, amit ő lát. Megpróbáltam látni az időt, az évszakokat, az életemet, amint lassan tovaszáll.”

Morrie és Mitch