Oriana Fallaci: Levél egy meg nem született gyermekhez
Ajánlja: Indiaikenyérlepény

„Abban a pillanatban, amint feladod az elveidet és az értékeidet, halott vagy, a kultúrád halott, a civilizációd halott. Kész.” (O.F.)

Oriana Fallaci Firenzében született 1929-ben. Bár a második világháború kezdetén még csak 10 éves volt, már 14 évesen - szabad akaratából - követte apját, hogy partizánként harcoljon a fasizmus ellen. Később a vietnámi háborúból tudósított és számos nehezen megközelíthető személy adott neki interjút, például Kadafi, Arafat, az iráni sah, Indira Gandhi vagy Henry Kissinger. Műveit 21 nyelvre fordították, tanított újságírást a Yale, a Harvard és a Columbia egyetemeken. Oriana Fallaci igazi profi volt, olyan profi, aki sosem adta fel az elveit, és még ha írásai sokszor indulatos vitákat is generáltak (a legnagyobb port talán az iszlámot erősen kritizáló Insallah című könyve kavarta), sosem kérdőjelezte meg senki tehetségét, jellemét és bátorságát.

1975-ben írta a Levél egy meg nem született gyermekhez című könyvét, mely az olasz abortuszvita közepébe csöppent. 1978-ban legalizálták Olaszországban a terhességmegszakítást.

A könyv Fallaci természetére jellemzően rendkívül lendületes és szókimondó, kiválóan árnyalja a gyermekét féltő, gyengéd anya érzéseit, és állítja szembe a világra dühös, "balesetet szenvedett", karrierjét építő, független nő vívódásaival. A főhős, akit villámcsapásként ér várandósságának híre, össze van zavarodva és próbálja racionális gondolatok mentén meghozni döntését abban a kérdésben, amely mindenkiben felmerült már: érdemes-e megszületni erre a világra, azaz - az anya szempontjából - világra hozni egy, éppen csak elkezdődött életet, ami inkább talán csak élet lehetősége?

Számtalan érvet és ellenérvet vonultat fel, történeteket mesél, emlékeket idéz fel és közben egyre közelebb kerül születendő gyermekéhez. Gondolkodik az életről, arról, hogy férfiként vagy nőként szerencsésebb-e születni, egyáltalán jobb-e megszületni, mint az örök békét és csendet választani. Beszél az erőszakról, a szenvedésről, az igazságtalanságról, de beszél arról is, hogy lehetünk azok az emberek, akik küzdenek a szegénység, betegség, erőszak és szenvedés ellen. Ez a könyv sokkal több, mint szimpla eszmefuttatás a terhesség kihordásáról vagy megszakításáról. Az emberi természetről, a kapcsolatokról, az irigységről, a nélkülözésről, az örömről, a csalódottságról, a vágyakozásról, a megbocsátásról és a szeretetről szól. Megdöbbentően őszintén, nem csak nőknek.

"... egyetlen és megismételhetetlen."

Elisabeth Vatne Ellefsen: Kicsi Anette
Ajánlja: Fuhur

Ha a csecsemő szót halljuk, képek sora követi egymást a szemünk előtt. Kiságy. Fodros ruhácska. Kialvatlan de boldog időszak. Anyatej. Csörgő, járóka, bébiétel, apró cipők, büszke anyuka, rajongó rokonság...

Egy másik szó: kórház, egészen más asszociációkat kelt bennünk. Rémisztő fehér épület, fehér köpenyes emberek, műszerek, tűk, szondák, csövek, gyógyszerek tömkelege, sírás, szenvedés, magány. Gyógyulás, küszködés, halál.

Ez a könyv arról szól, hogy mi történik, amikor ez a két szó nem választható el egymástól. Hogy mi történik azután, hogy a norvég Ellefsen család negyedik kislánya, Anette első orvosi vizsgálata nem a megszokott, rutin módon zajlik. A súlyát alacsonynak, a vérében az epefesték szintjén magasnak találják, így kórházba utalják a hathetes csecsemőt. A három egészséges kislányt is nevelő édesanya számára, érthető módon, sokkhatást jelent a kórházi világgal való találkozás.

„Egy másik ágy is megragadja a figyelmemet. Kisfiú fekszik benne, összekuporodva, lehetetlenül kicsavarodott helyzetben, mert a feje túlságosan nagy a testéhez képest. Egy cső vezet a nyakába, és annak a szortyogása, meg a gyerek szipogása belém hasít, átjárja minden porcikámat. Az életnek ez a képtelen, nem is valóságos oldala, amely eddig tökéletesen távoli és idegen volt, mostantól fogva ismerős lesz. Ha most még értetlenül, bénultan állok is a képtelenség előtt, lassanként majd elfogadom, mert belátom, hogy ellenállással semmire se megyek.”

Sajnos az "életnek ez a képtelen, nem is valóságos oldala" hosszú hónapokra az életük fő színterévé válik. Pár nap alatt ugyanis kiderül, hogy Anette ritka, veleszületett betegségben, epeút-atresiában szenved. A műtét, amellyel az életét meghosszabbítani próbálták, csak átmeneti megoldást jelentett, a kislány végül alig hathónapos korában halt meg.

Igaz történetről van szó: Anette édesanyja elmondásából ismerhetjük meg a kislányt és családját, társukul szegődhetünk ezen a nehéz úton, megismerhetjük küszködésüket a valósággal, a betegséggel, az indulatokkal és a reménnyel, amely jóformán az utolsó pillanatig erőt ad a szülőknek. Minden szalmaszál a csoda lehetőségét jelenti, és minden szalmaszál elvesztése után újabb kapaszkodót kell találni, hogy el tudják viselni és fogadni azt, ami elviselhetetlen.

"Még akarva se kerülhettük volna el, hogy buzgón lessük és magyarázzuk a tüneteket azon a néhány napon, amíg ott volt velünk. És ebben én jártam elől. Én voltam a fő-fő derűlátó. Karstein józanabbul, reálisabban nézte a dolgokat. Bízonyítékokat kívánt. És ha nem osztotta az én véleményemet, végül még össze is kaptunk. Mint amikor behívtam a fürdőszobába, hogy nézze meg a pelenkát. Ő nem hiszi, amit én, hogy a széklet színe normálisabb. Hiába viszem a szoba egyik sarkából a másikba, hogy a legjobb világításban lássa, csak vállat von. Akaratlanul is egyszerre csak szembekerülünk egymással. Be kell bizonyítanom, hogy nekem van igazam. Azt kell, hogy lássa ő is, amit én. És újra odatartom a mosdó fölötti lámpa alá a rossz szagú pelenkát. Hisztériás a hangom, a szemem. Erre aztán megadja magát.

- Igazad van. A színe határozottan jobb. - Úgy mondja, mintha én nyertem, ő meg vesztett volna.

- De nehogy az én kedvemért mondd, azt nem kell.

- Hadd látom még egyszer - mondja, és olyan kifejezés van az arcán, amit szeretek. Odaviszi újra a világosságra. – Igen, most inkább mustárszínű. Amilyen az anyatejes bébiké. – Hirtelen úgy érzem, hogy kiüresedtem. És nem értem el semmit. Egészen mindegy, hogy mit hiszünk és mit nem, a tények attól még tények maradnak. Ostobaság hitegetni magunkat.

- Nem tudnád végre - nem mondhatja végig, mert összeroppanok.

- Nem akartalak megbántani...- Többet nem mondunk, csak sírunk mind a ketten."

A biliaris atresia ritka betegség, (hazánkban a gyakorisága 1:14000 körüli); az epeutak veleszületett hiányát jelenti. Ma a gyermekkori májátültetések több, mint fele emiatt a betegség miatt zajlik. Kezelés nélkül, illetve sikertelen műtét esetén a gyerekek többsége egy éves kor előtt meghal májcirrhózisban.

A pontos adatokat a Gyermekgyógyászat tankönyvemből idéztem ahol sok száz oldalon át egymást követik a betegségleírások. A szavak "halál, jóindulatú, májcirrhózis, egészséges stb" mind fekete betűk a fehér papíron. Számomra, az orvostanhallgató számára azok is maradnak, rettenetes, vizsgára megtanulandó nehéz adatok, hacsak nem történik valami, ami többletjelentést ad ezeknek a szavaknak. Ez a különbség köztünk és a kórházaktól, betegségektől távol létező emberek között. Olyan különbség, ami elválaszt minket, ha az ágy ellentétes oldalán állunk. Mindezt Anette édesanyja is megfogalmazza:

„Úgy látszik, mind megegyeztek abban, hogy valóban ezzel a ritka betegséggel, az epevezeték-atréziával van dolguk, látom rajtuk, hogy érdekli őket Anette. Többször jönnek be diákcsoportok, megnézik, megtapogatják. Eleinte semmi kifogásom nem volt ellene, hogy így középpontba kerültünk, de ezt az érzést hamarosan bosszúság és megbántódás váltotta fel. Bármikor bejöhettek a szobánkba, nyomogathatták a hasát, aztán sarkon fordultak, és kimentek. Semmilyen hatással nem volt rájuk, amit tapasztaltak.

Szép. De a tanulmányuk tárgya az én beteg gyermekem!

Elnéztem őket néha fönt az étkezőben. Ott én tanulmányoztam őket. Ott ültek összezsúfolódva az asztalok körül, hangosan, vidáman, és olyan hévvel vitatkoztak orvosi kérdésekről, mintha ők fedezték volna fel a betegségeket és azok kezelésmódját. Bizonyos értelemben magamra ismertem, amilyen diákkoromban voltam, ugyanaz a felelőtlenség és komolyság volt meg bennük is. Miközben a latin nevű halálos betegségeket emlegették, megbeszélték a hétvégi terveket is, könnyű szívvel, jókat nevetve. Irigyeltem őket, amiért így tudják nézni a betegségeket"

Ezt a könyvet elsősorban egészségügyiseknek ajánlom. Fiatal orvostanhallgatóknak, hogy már az első gyermeket is úgy vizsgálják, és az első szülőre is úgy nézzenek, hogy Anette és édesanyja története, szempontjai, igényei járnak az eszükben. Idősebb orvostanhallgatóknak, mint amilyen én vagyok, hogy a gyakorlatról gyakorlatra rohangászás közben valami személyes hatás is érjen bennünket. És mindenkinek, aki betegekkel foglalkozik, hogy egy pillanatra visszakapja azt a régi látásmódját: a szemét, amellyel akkor látott, amikor először lépett kórházba, rendelőbe, amely ijedten nézegette a fehér falakat, köpenyeket.

És ajánlom mindenkinek, akit érdekel, milyen út vezet az élettől a halálig. Aki szeretné látni az életet, a szépséget is ebben a, közhiedelem szerint minden fényt nélkülöző útban.

"Anette az ép oldalán fekszik, háttal az ajtónak, arccal az ablak felé. Így látja a hatalmas, lombos fát odakinn. A nedvektől csillogó zöld leveleket. Hiszen már itt van a nyár! Szeretném tudni, mit él át ilyenkor, amikor szemét a kék ég egy pontjára szegezi, vagy a mozgó lombon táncoló fényre.

Ha így nézem az arcát és ő rám néz, a kifejezése megmozdít bennem valamit. Szálak szövődnek köztünk. Benne és bennem, egyidejűleg. Érintkezünk egymással, némán. Meg nem foghatom, hogy érthet meg ennyi mindent. Az arca értelmet sugároz.

Most elmosolyodik. Hosszú hetek óta először.Kezembe veszem a vékony kis kezét. És jól esik, hogy olyan ernyedt, puha. Vajon eljön-e az idő, amikor betölti az egész tenyeremet, kérdem magamban De a válasz adva van. Ne jön el. Soha.

Ujjai nem karcsúak, hanem soványak, amilyen sovány egy ujj csak lehet. Egy pillanatig a lelkem kész befogadni a valóságot. Anette meg fog halni. Még két éves se lesz, mint azok, akikről hallottam, hogy ugyanebben a betegségben szenvedtek. Nem fog meggyógyulni, és ezt most felfogom, érzelmileg is, az eszemmel is.

Valami történik velünk, amikor most föléje hajolok. A szentségnek egy formája, ami most körülfog bennünke, édesen, szomorúan. A kis szuszogása úgy érinti a bőrömet, mint a fuvallat, beszívom összes érzékeimmel az illatot, a tiszta ágynemű meg az ő teste és „lelke” illatát. Minden egybeolvad valami teljességbe, ami számomra új, a fájdalom boldogságának pillanatát elevenebben élem át, tágabb lélekkel mint bármikor.

Talán a szagok tették, a kórházszag meg a jellegzetes bébiszag és a mosolya, az arca, a seb a hasán, de beletartozott az élet is és a halál."

Egy igaz történet a hitről - mindenkinek

Mitch Albom: Csak egy kis hit kell
Ajánlja: Cukorfalat

"Zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták" - tartja a mondás. Biztos vagyok benne, hogy így van. Akár vallásosak vagyunk, akár nem, valószínűleg mindenki életében eljön az a pillanat, amikor szüksége van egy fogódzkodóra, valami vélt felsőbb hatalomra, akihez elkeseredésében fordulhat.
Sokan ezt természetesnek érzik, a hit beleépül mindennapjaikba; templomba járnak, asztali áldást mondanak, lefekvés előtt imádkoznak, vagy csak egyszerűen hisznek. De vannak olyanok is, akik valami trauma folytán találnak rá hitükre.

A könyvben mindkét példával találkozhatunk, mégpedig Albert Lewis rabbi és Henry Covington tiszteletes személyében.

"Hajlandó vagy-e elmondani majd a búcsúztatómat?"
Ezzel az egy kérdéssel kezdődött minden. Albert Lewis rabbi a kötet szerzőjét kéri meg, hogy amikor majd meghal, mondjon felette búcsúbeszédet. A kérés talán szokatlannak tűnik, különösen egy olyan ember számára, aki nem különösebben vallásos, de Mitch Albom végül rábólint. Egyetlen kikötése van csak: jobban meg akarja ismerni a rabbit, nem csak mint prédikátor, hanem mint hétköznapi ember is.
"De ki szokta elbúcsúztatni azokat, akik a gyászbeszédeket tartják?"

Rebbével

A "Rebbe" természetesen beleegyezik, és ezzel megkezdődnek a látogatások a rabbi házában, amik az idő során egyre inkább egy kedves rutin részei lesznek az író életében. Bár már látta otthon zokniban és szandálban, az íróasztala előtt ülve, énekelve, sírva és nevetve, de mégis minden vasárnap levonatozott a Rebbéhez beszélgetni. Henry Covington, miután 14 évesen elvesztette bálványként imádott apját, kezdett lezülleni. Nem tagadta meg magától a cigarettát, az alkoholt, autót lopott és fegyverrel rabolt ki embereket, majd 7 évre börtönbe került, de az se volt elég: drogdíler lett. Sokszor kapott újabb esélyt, de nem élt vele, míg egy éjszaka, kukák mögött bujkálva, fegyverrel a kezében Istenhez könyörögve ígéretet tesz.

Nem mondhatom el magamról, hogy hívő lennék, bár megkereszteltek és elsőáldozó is voltam. A hittanórákról mindössze annyi maradt meg, hogy mindig dolgozatot írattak velünk, ezért a végén már ellógtam inkább..Pici koromban a nagymamám magával vitt a templomba, ahol épp filmet vettek fel, én meg felkiáltottam Jézus láttán: "Mama nézd, itt a Szandokán!" (ami miatt forgathatták újra a jelenetet persze).

Mégis megérintett ez a könyv, mert igazából arról szól, hogy nem az a lényeg, kiben vagy miben hiszünk, hanem hogy milyen emberré válunk ezalatt.

Henry Covington tiszteletessel

Mitch Albom 1958-ban született New Jersey-ben, író, újságíró, forgatókönyvíró, rádió-és TV közvetítő és zenész. Négy jótékonysági szervezetet alapított, az ebből a könyvből befolyó összeg 10%-át szintén jótékony célokra fordítja. A könyv borítója ugyanaz maradt, mint az eredeti kiadásnál, szerencsére: Albert Lewis rabbi öreg, gumigyűrűkkel összefogott imakönyve ihlette, aminél szerintem nem is lehetett volna jobbat választani.

Mitch Albom: Csak egy kis hit kell

• Eredeti cím: Have a Little Faith
  
• Oldalszám: 264
• Kiadó: Animus Kiadó, 2010
• Mitch Albom honlapja
  

"Ez a mennyország. Kihámozhatja a múltját."

Mitch Albom: Öten a mennyországból*

(The Five People You Met in Heaven)

Ajánlja: Fuhur

Az óceán mellett fekvő Ruby rakparton, a kisvárosi vidámparkban dolgozott Karbantartó Eddie. Így a gyerekek hívták, ő nem szerette az előtagot. Csak Eddie. Az öregember, aki maga sem tudja mért és hogyan töltötte el életét ugyanott, ugyanolyan munkakörben, mint apja. Mérnök akart lenni, de a háborúból testileg-lelkileg sérülten tért haza. Végül a cifra nevű körhinták, hullámvasutak vigyázója maradt egészen a balesetig, amelyikben meghalt. A történet voltaképpen ekkor kezdődik:

„A mennyországban öt emberrel találkozol – mondja a Kék Ember váratlanul. – Mindannyian szerepet játszottunk az életedben. Annak idején tán nem is voltál vele tisztában, de ezért van a mennyország. Hogy megértsd a földi életedet.– Eddie zavartan hallgatja. – Az emberek úgy képzelik el a mennyországot, mint valami paradicsomot, ahol a felhőkön lebegnek, folyókban ejtőznek, hegyek közt lustálkodnak. De a tájnak vigasz nélkül nincs jelentősége. Istennek ez a legnagyobb ajándéka: hogy megértheted, ami történt veled az életed során. Magyarázatot kapsz mindenre. Ez az a megnyugvás, amelyet kerestél.”

Ahogy mindenkinek, Eddie-nek is találkoznia kell a maga öt emberével, végig kell járnia ezt az utolsó utat, mely egyszer megrázó, rettenetes, máskor meglepő és boldogító; és a célja, hogy Eddie megtalálja a választ élete kérdéseire.

Miután Mitch Albom első regényében megörökítette mesterével, Morrie-val átélt különleges „tanóráit”; nem hagyta abba az írást. Jól tette. Mert az „Öten a mennyországból” nem akármilyen regény: olyan világot fest, amely egyszerre meglepően új, és mégis furcsán ismerős. Az öreg karbantartó bicegő léptei nyomába szegődünk, morcos és fáradt arcát figyeljük elmerülve; és közben szinte észre sem vesszük, hogy az ember és az élet legmélyebb titkainak közelében járunk.

* Sajnos a külső és a belső borítón szereplő cím egy ragban eltér. Ebben a leírásban én az utóbbit ("mennyországból") használtam.