"... egyetlen és megismételhetetlen."

Elisabeth Vatne Ellefsen: Kicsi Anette
Ajánlja: Fuhur

Ha a csecsemő szót halljuk, képek sora követi egymást a szemünk előtt. Kiságy. Fodros ruhácska. Kialvatlan de boldog időszak. Anyatej. Csörgő, járóka, bébiétel, apró cipők, büszke anyuka, rajongó rokonság...

Egy másik szó: kórház, egészen más asszociációkat kelt bennünk. Rémisztő fehér épület, fehér köpenyes emberek, műszerek, tűk, szondák, csövek, gyógyszerek tömkelege, sírás, szenvedés, magány. Gyógyulás, küszködés, halál.

Ez a könyv arról szól, hogy mi történik, amikor ez a két szó nem választható el egymástól. Hogy mi történik azután, hogy a norvég Ellefsen család negyedik kislánya, Anette első orvosi vizsgálata nem a megszokott, rutin módon zajlik. A súlyát alacsonynak, a vérében az epefesték szintjén magasnak találják, így kórházba utalják a hathetes csecsemőt. A három egészséges kislányt is nevelő édesanya számára, érthető módon, sokkhatást jelent a kórházi világgal való találkozás.

„Egy másik ágy is megragadja a figyelmemet. Kisfiú fekszik benne, összekuporodva, lehetetlenül kicsavarodott helyzetben, mert a feje túlságosan nagy a testéhez képest. Egy cső vezet a nyakába, és annak a szortyogása, meg a gyerek szipogása belém hasít, átjárja minden porcikámat. Az életnek ez a képtelen, nem is valóságos oldala, amely eddig tökéletesen távoli és idegen volt, mostantól fogva ismerős lesz. Ha most még értetlenül, bénultan állok is a képtelenség előtt, lassanként majd elfogadom, mert belátom, hogy ellenállással semmire se megyek.”

Sajnos az "életnek ez a képtelen, nem is valóságos oldala" hosszú hónapokra az életük fő színterévé válik. Pár nap alatt ugyanis kiderül, hogy Anette ritka, veleszületett betegségben, epeút-atresiában szenved. A műtét, amellyel az életét meghosszabbítani próbálták, csak átmeneti megoldást jelentett, a kislány végül alig hathónapos korában halt meg.

Igaz történetről van szó: Anette édesanyja elmondásából ismerhetjük meg a kislányt és családját, társukul szegődhetünk ezen a nehéz úton, megismerhetjük küszködésüket a valósággal, a betegséggel, az indulatokkal és a reménnyel, amely jóformán az utolsó pillanatig erőt ad a szülőknek. Minden szalmaszál a csoda lehetőségét jelenti, és minden szalmaszál elvesztése után újabb kapaszkodót kell találni, hogy el tudják viselni és fogadni azt, ami elviselhetetlen.

"Még akarva se kerülhettük volna el, hogy buzgón lessük és magyarázzuk a tüneteket azon a néhány napon, amíg ott volt velünk. És ebben én jártam elől. Én voltam a fő-fő derűlátó. Karstein józanabbul, reálisabban nézte a dolgokat. Bízonyítékokat kívánt. És ha nem osztotta az én véleményemet, végül még össze is kaptunk. Mint amikor behívtam a fürdőszobába, hogy nézze meg a pelenkát. Ő nem hiszi, amit én, hogy a széklet színe normálisabb. Hiába viszem a szoba egyik sarkából a másikba, hogy a legjobb világításban lássa, csak vállat von. Akaratlanul is egyszerre csak szembekerülünk egymással. Be kell bizonyítanom, hogy nekem van igazam. Azt kell, hogy lássa ő is, amit én. És újra odatartom a mosdó fölötti lámpa alá a rossz szagú pelenkát. Hisztériás a hangom, a szemem. Erre aztán megadja magát.

- Igazad van. A színe határozottan jobb. - Úgy mondja, mintha én nyertem, ő meg vesztett volna.

- De nehogy az én kedvemért mondd, azt nem kell.

- Hadd látom még egyszer - mondja, és olyan kifejezés van az arcán, amit szeretek. Odaviszi újra a világosságra. – Igen, most inkább mustárszínű. Amilyen az anyatejes bébiké. – Hirtelen úgy érzem, hogy kiüresedtem. És nem értem el semmit. Egészen mindegy, hogy mit hiszünk és mit nem, a tények attól még tények maradnak. Ostobaság hitegetni magunkat.

- Nem tudnád végre - nem mondhatja végig, mert összeroppanok.

- Nem akartalak megbántani...- Többet nem mondunk, csak sírunk mind a ketten."

A biliaris atresia ritka betegség, (hazánkban a gyakorisága 1:14000 körüli); az epeutak veleszületett hiányát jelenti. Ma a gyermekkori májátültetések több, mint fele emiatt a betegség miatt zajlik. Kezelés nélkül, illetve sikertelen műtét esetén a gyerekek többsége egy éves kor előtt meghal májcirrhózisban.

A pontos adatokat a Gyermekgyógyászat tankönyvemből idéztem ahol sok száz oldalon át egymást követik a betegségleírások. A szavak "halál, jóindulatú, májcirrhózis, egészséges stb" mind fekete betűk a fehér papíron. Számomra, az orvostanhallgató számára azok is maradnak, rettenetes, vizsgára megtanulandó nehéz adatok, hacsak nem történik valami, ami többletjelentést ad ezeknek a szavaknak. Ez a különbség köztünk és a kórházaktól, betegségektől távol létező emberek között. Olyan különbség, ami elválaszt minket, ha az ágy ellentétes oldalán állunk. Mindezt Anette édesanyja is megfogalmazza:

„Úgy látszik, mind megegyeztek abban, hogy valóban ezzel a ritka betegséggel, az epevezeték-atréziával van dolguk, látom rajtuk, hogy érdekli őket Anette. Többször jönnek be diákcsoportok, megnézik, megtapogatják. Eleinte semmi kifogásom nem volt ellene, hogy így középpontba kerültünk, de ezt az érzést hamarosan bosszúság és megbántódás váltotta fel. Bármikor bejöhettek a szobánkba, nyomogathatták a hasát, aztán sarkon fordultak, és kimentek. Semmilyen hatással nem volt rájuk, amit tapasztaltak.

Szép. De a tanulmányuk tárgya az én beteg gyermekem!

Elnéztem őket néha fönt az étkezőben. Ott én tanulmányoztam őket. Ott ültek összezsúfolódva az asztalok körül, hangosan, vidáman, és olyan hévvel vitatkoztak orvosi kérdésekről, mintha ők fedezték volna fel a betegségeket és azok kezelésmódját. Bizonyos értelemben magamra ismertem, amilyen diákkoromban voltam, ugyanaz a felelőtlenség és komolyság volt meg bennük is. Miközben a latin nevű halálos betegségeket emlegették, megbeszélték a hétvégi terveket is, könnyű szívvel, jókat nevetve. Irigyeltem őket, amiért így tudják nézni a betegségeket"

Ezt a könyvet elsősorban egészségügyiseknek ajánlom. Fiatal orvostanhallgatóknak, hogy már az első gyermeket is úgy vizsgálják, és az első szülőre is úgy nézzenek, hogy Anette és édesanyja története, szempontjai, igényei járnak az eszükben. Idősebb orvostanhallgatóknak, mint amilyen én vagyok, hogy a gyakorlatról gyakorlatra rohangászás közben valami személyes hatás is érjen bennünket. És mindenkinek, aki betegekkel foglalkozik, hogy egy pillanatra visszakapja azt a régi látásmódját: a szemét, amellyel akkor látott, amikor először lépett kórházba, rendelőbe, amely ijedten nézegette a fehér falakat, köpenyeket.

És ajánlom mindenkinek, akit érdekel, milyen út vezet az élettől a halálig. Aki szeretné látni az életet, a szépséget is ebben a, közhiedelem szerint minden fényt nélkülöző útban.

"Anette az ép oldalán fekszik, háttal az ajtónak, arccal az ablak felé. Így látja a hatalmas, lombos fát odakinn. A nedvektől csillogó zöld leveleket. Hiszen már itt van a nyár! Szeretném tudni, mit él át ilyenkor, amikor szemét a kék ég egy pontjára szegezi, vagy a mozgó lombon táncoló fényre.

Ha így nézem az arcát és ő rám néz, a kifejezése megmozdít bennem valamit. Szálak szövődnek köztünk. Benne és bennem, egyidejűleg. Érintkezünk egymással, némán. Meg nem foghatom, hogy érthet meg ennyi mindent. Az arca értelmet sugároz.

Most elmosolyodik. Hosszú hetek óta először.Kezembe veszem a vékony kis kezét. És jól esik, hogy olyan ernyedt, puha. Vajon eljön-e az idő, amikor betölti az egész tenyeremet, kérdem magamban De a válasz adva van. Ne jön el. Soha.

Ujjai nem karcsúak, hanem soványak, amilyen sovány egy ujj csak lehet. Egy pillanatig a lelkem kész befogadni a valóságot. Anette meg fog halni. Még két éves se lesz, mint azok, akikről hallottam, hogy ugyanebben a betegségben szenvedtek. Nem fog meggyógyulni, és ezt most felfogom, érzelmileg is, az eszemmel is.

Valami történik velünk, amikor most föléje hajolok. A szentségnek egy formája, ami most körülfog bennünke, édesen, szomorúan. A kis szuszogása úgy érinti a bőrömet, mint a fuvallat, beszívom összes érzékeimmel az illatot, a tiszta ágynemű meg az ő teste és „lelke” illatát. Minden egybeolvad valami teljességbe, ami számomra új, a fájdalom boldogságának pillanatát elevenebben élem át, tágabb lélekkel mint bármikor.

Talán a szagok tették, a kórházszag meg a jellegzetes bébiszag és a mosolya, az arca, a seb a hasán, de beletartozott az élet is és a halál."

Ének a szunnyadó sztyepp felett

Csingiz Ajtmatov: Dzsamila szerelme
Ajánlja: Fuhur

"És hirtelen megértettem furcsaságait, amelyek értetlenséget és gúnyt ébresztettek az emberekben, megértettem, miért olyan elmélázó, miért szereti annyira a magányosságot, miért oly hallgatag. Most már megértettem, miért üldögél esténként az Őrdombon, és miért éjszakázik egyedül a folyónál, miért hallgatja állandóan a mások számára megfoghatatlan hangokat, miért ragyog fel néha hirtelen a szeme, és miért simul ki egyébként összevont szemöldöke. Ez az ember halálosan szerelmes. De nem egyszerűen egy másik emberbe szerelmes, ezt éreztem, hanem valami más, hatalmas szerelem tölti be a lelkét - az élet, a föld iránti szerelem. Magába rejti ezt a szerelmet, benne van az énekében, ez élteti. Közönyös ember nem tud így dalolni, bármilyen szép is a hangja.

Amikor úgy tűnt, hogy elhalt az utolsó énekhang is, egy újabb remegő kitörése mintha felébresztette volna a szunnyadó sztyeppet. És a sztyepp hálásan hallgatta az énekest, aki e rokon dallamokkal simogatta végig. Széles folyóként hömpölygött az érett, kékesszürke, aratásra váró gabona, és hajnali fényfoltok futottak át a mezőn. Nagy csoportban álltak a malomnál a zizeg lombú, öreg fűzfák. A folyón túl a pásztortüzek égtek, és valaki, mint az árnyék, zajtalanul lovagolt végig a parton a falu felé, néha eltűnt a kertekben, majd megint előbukkant. A szél almaillatot hozott, meg a virágzó kukorica friss, tejes illatát, és a száraz trágyatégla meleg szagát.

Hosszan, önfeledten dalolt Danijar. Elcsendesedve hallgatta őt a bűvös augusztusi éjszaka. Még a lovak is lépésben haladtak, mintha félnének, hogy megzavarják ezt a csodát."

Nehéz helyzetbe hoztam magam... Írni, Ajtmatov után? Mit tudnék mondani, amit a fenti sorok nem árulnak el? Akinek nem dobog hevesebben a szíve a megidézett fények-színek-illatok együttesétől, annak mit mondhatnának az én egyszerű soraim?

Csingiz Ajtmatov (1928, Seker - 2008, Nürnberg)

Az üzbég határ melletti kis faluban született, állatorvosként végzett írót a kirgiz irodalom legjelentősebb alakjaként tartja számon a világ. Részletes életrajzát például itt olvashatjátok.

A Dzsamila szerelme című kisregény 1958-ban jelent meg, Ajtmatov híresebb művei közül elsőként. Már ebben a korai munkában is felsejlik az író későbbi regényeinek, gondolatvilágának legtöbb eleme, legfőképpen Ajtmatov humanizmusa és, emellett, a lélekbúvárokat is megszégyenítő emberismerete. Szereplőit olyannak festette meg, amilyenek az emberek a valóságban: jónak és kegyetlennek, boldogságra vágyónak és szenvedőnek, gyengének és veszedelmesnek, megérthetőnek mégis titokzatosnak. A kirgiz író megosztotta velünk népe hagyományait, életét is; ezt a nyugat-európai ember számára ismeretlen, meseszerű, és a maga módján kíméletlen világot, megmutatja nekünk a nemrég letelepedett, egykori nomád pásztortörzsek és a globalizáció találkozását, amely nem nélkülözi a feszültséget, tragédiákat sem.
Ezt az első kisregényt ugyanakkor a megjelenésekor 30 éves író fiatalsága, az emberbe, a jóba vetett hite ragyogja be.

Amikor Ajtmatov művét olvasom, látom magam előtt Dzsamila fekete szemét, hallom magabiztos, játékos kacagását. Tisztelem a Kis Ház és a Nagy Ház bölcs asszonyát, aki szeretettel, bár néha aggódva szembesül azzal, hogy menye nem olyan, mint a többi fiatalasszony: nem rejti véka alá a véleményét, és nem hajtja meg a fejét senki előtt. Azonosulok a kis dzsigittel, a család egyetlen otthon, és nem a fronton tartózkodó fiával, aki egyben történetünk elbeszélője is, és mély szeretettel, szinte rajongással kötődik bátyja fiatal feleségéhez. Látom ezeket az egyszerű embereket, akik naponta, szekérrel szállítják a legközelebbi városba a gabonát harcoló, várva-várt férjeik-fiaik számára. Érzem a szunnyadó sztyepp lélegzetének ritmusát. És legfőképpen hallom Danijar énekét, amely nem halkul el akkor sem, amikor már a történet végére értem.

"Ez a mennyország. Kihámozhatja a múltját."

Mitch Albom: Öten a mennyországból*

(The Five People You Met in Heaven)

Ajánlja: Fuhur

Az óceán mellett fekvő Ruby rakparton, a kisvárosi vidámparkban dolgozott Karbantartó Eddie. Így a gyerekek hívták, ő nem szerette az előtagot. Csak Eddie. Az öregember, aki maga sem tudja mért és hogyan töltötte el életét ugyanott, ugyanolyan munkakörben, mint apja. Mérnök akart lenni, de a háborúból testileg-lelkileg sérülten tért haza. Végül a cifra nevű körhinták, hullámvasutak vigyázója maradt egészen a balesetig, amelyikben meghalt. A történet voltaképpen ekkor kezdődik:

„A mennyországban öt emberrel találkozol – mondja a Kék Ember váratlanul. – Mindannyian szerepet játszottunk az életedben. Annak idején tán nem is voltál vele tisztában, de ezért van a mennyország. Hogy megértsd a földi életedet.– Eddie zavartan hallgatja. – Az emberek úgy képzelik el a mennyországot, mint valami paradicsomot, ahol a felhőkön lebegnek, folyókban ejtőznek, hegyek közt lustálkodnak. De a tájnak vigasz nélkül nincs jelentősége. Istennek ez a legnagyobb ajándéka: hogy megértheted, ami történt veled az életed során. Magyarázatot kapsz mindenre. Ez az a megnyugvás, amelyet kerestél.”

Ahogy mindenkinek, Eddie-nek is találkoznia kell a maga öt emberével, végig kell járnia ezt az utolsó utat, mely egyszer megrázó, rettenetes, máskor meglepő és boldogító; és a célja, hogy Eddie megtalálja a választ élete kérdéseire.

Miután Mitch Albom első regényében megörökítette mesterével, Morrie-val átélt különleges „tanóráit”; nem hagyta abba az írást. Jól tette. Mert az „Öten a mennyországból” nem akármilyen regény: olyan világot fest, amely egyszerre meglepően új, és mégis furcsán ismerős. Az öreg karbantartó bicegő léptei nyomába szegődünk, morcos és fáradt arcát figyeljük elmerülve; és közben szinte észre sem vesszük, hogy az ember és az élet legmélyebb titkainak közelében járunk.

* Sajnos a külső és a belső borítón szereplő cím egy ragban eltér. Ebben a leírásban én az utóbbit ("mennyországból") használtam.

"A szeretet mindig győz."

Mitch Albom: Keddi beszélgetések életről és halálról

(Eredeti cím: Tuesdays with Morrie – An Old Man A Young Man And Life’s Greatest Lesson)

Ajánlja: Fuhur

A történet:

Egyetemistaként Mitch ideje nagy részét kedvenc tanárával, Morrie-val töltötte. A "Mester" humanizmusa, gondolatai életről, halálról, szeretetről azonban a diploma után egy időre elvesztették jelentőségüket: a fiatal férfi karrierjének, anyagi biztonsága megteremtésének szentelte az életét, az állandó rohanásban pedig nem marad ideje sem Morrie személyére, sem bölcsességeire. Csupán a véletlennek köszönhetően tudta meg tizenhat évvel később, hogy öreg professzora súlyos beteg: az idegrendszer lassú sorvadásával járó kór megállíthatatlanul vonja uralma alá Morrie testét. Ekkor Mitch meglátogatja tanárát, és a régi keddi beszélgetések újrakezdődnek életről, halálról, figyelemről, emberi kapcsolatokról. A fiatal férfi végigkíséri mestere utolsó hónapjait, és közben maga is megváltozik.

Szubjektív:

A „társadalom által szuggerált álértékek kontra szeretet és emberi kapcsolatok” témát az utóbbi időben a művészet és a társadalomtudományok mind gyakrabban feszegetik, ahogyan ennek a könyvnek szerzője is teszi. A mű nem merül alá a lélek és a filozófia nagy mélységeibe: egyszerűen Morrie jelmondata „Szeressétek egymást, vagy pusztuljatok” köré épül. Hogy kit mennyire ragad meg ez, azt hiszem nagyon változó, számomra egy kissé szájbarágós, talán leegyszerűsíti a világot, a nagyon sokszor elismételt "mit" mellé pedig kevés "hogyant" kapunk.

Morrie személyének varázsát számomra nem saját mondatai, hanem Mitch-re tett hatása tükrözi, a fiatal férfi vergődése az "ellentétek kötélhúzásában" nagyon is átérezhető portréja a 21.század rohanó emberének, annak, ahogyan a kamaszkor idealizmusából a felnőtt valóság mély erdejébe lépünk, miközben régi önmagunk egyre ködösebb emlékké halványul.

A másik, ami megfogott a történetben, az Morrie viszonya a halálhoz, haldokláshoz. Az a fajta elfogadása a gyógyíthatatlan betegségnek, amely nem bezárkózásra, hanem a maradék idő megbecsülésére készteti az embert.

Ez a könyv nem érdemtelenül lett világsiker. Kristálytiszta felvetése és kivonata a nyugati társadalom egyik legégetőbb problémájának, az egyén küszködésének az anyagi és a lelki értelemben vett egzisztencia között, a végeláthatatlan rohanás és szétaprózó napi harcocskák világában.

Ízelítőül:

„Az ablak felé intett, amelyen beáradt a napfény. – Látod ezt? Te kimehetsz oda, amikor kedved tartja. Bolondozhatsz, rohangálhatsz az utcán fel-alá. Nekem ez már nem áll módomban. Én nem mehetek ki. Nem rohangálhatok. A lábamat nem tehetem ki a szabadba, anélkül, hogy ne kellene félnem a rosszulléttől. De tudod mit? Én sokkal jobban értékelem az ablakot, mint te… Mindennap kinézek ezen az ablakon. Figyelem a fák változásait, a szél erejét. Olyan ez, mintha az idő múlását látnám az üvegen keresztül. Mivel tudom, hogy az időm már csaknem lejárt, úgy csüggök a természeten, mintha minden jelenségét most látnám először.

Elhallgatott, és egy darabig mindketten némán néztünk ki az ablakon. Megpróbáltam azt látni, amit ő lát. Megpróbáltam látni az időt, az évszakokat, az életemet, amint lassan tovaszáll.”

Morrie és Mitch