Oriana Fallaci: Levél egy meg nem született gyermekhez
Ajánlja: Indiaikenyérlepény

„Abban a pillanatban, amint feladod az elveidet és az értékeidet, halott vagy, a kultúrád halott, a civilizációd halott. Kész.” (O.F.)

Oriana Fallaci Firenzében született 1929-ben. Bár a második világháború kezdetén még csak 10 éves volt, már 14 évesen - szabad akaratából - követte apját, hogy partizánként harcoljon a fasizmus ellen. Később a vietnámi háborúból tudósított és számos nehezen megközelíthető személy adott neki interjút, például Kadafi, Arafat, az iráni sah, Indira Gandhi vagy Henry Kissinger. Műveit 21 nyelvre fordították, tanított újságírást a Yale, a Harvard és a Columbia egyetemeken. Oriana Fallaci igazi profi volt, olyan profi, aki sosem adta fel az elveit, és még ha írásai sokszor indulatos vitákat is generáltak (a legnagyobb port talán az iszlámot erősen kritizáló Insallah című könyve kavarta), sosem kérdőjelezte meg senki tehetségét, jellemét és bátorságát.

1975-ben írta a Levél egy meg nem született gyermekhez című könyvét, mely az olasz abortuszvita közepébe csöppent. 1978-ban legalizálták Olaszországban a terhességmegszakítást.

A könyv Fallaci természetére jellemzően rendkívül lendületes és szókimondó, kiválóan árnyalja a gyermekét féltő, gyengéd anya érzéseit, és állítja szembe a világra dühös, "balesetet szenvedett", karrierjét építő, független nő vívódásaival. A főhős, akit villámcsapásként ér várandósságának híre, össze van zavarodva és próbálja racionális gondolatok mentén meghozni döntését abban a kérdésben, amely mindenkiben felmerült már: érdemes-e megszületni erre a világra, azaz - az anya szempontjából - világra hozni egy, éppen csak elkezdődött életet, ami inkább talán csak élet lehetősége?

Számtalan érvet és ellenérvet vonultat fel, történeteket mesél, emlékeket idéz fel és közben egyre közelebb kerül születendő gyermekéhez. Gondolkodik az életről, arról, hogy férfiként vagy nőként szerencsésebb-e születni, egyáltalán jobb-e megszületni, mint az örök békét és csendet választani. Beszél az erőszakról, a szenvedésről, az igazságtalanságról, de beszél arról is, hogy lehetünk azok az emberek, akik küzdenek a szegénység, betegség, erőszak és szenvedés ellen. Ez a könyv sokkal több, mint szimpla eszmefuttatás a terhesség kihordásáról vagy megszakításáról. Az emberi természetről, a kapcsolatokról, az irigységről, a nélkülözésről, az örömről, a csalódottságról, a vágyakozásról, a megbocsátásról és a szeretetről szól. Megdöbbentően őszintén, nem csak nőknek.

"... egyetlen és megismételhetetlen."

Elisabeth Vatne Ellefsen: Kicsi Anette
Ajánlja: Fuhur

Ha a csecsemő szót halljuk, képek sora követi egymást a szemünk előtt. Kiságy. Fodros ruhácska. Kialvatlan de boldog időszak. Anyatej. Csörgő, járóka, bébiétel, apró cipők, büszke anyuka, rajongó rokonság...

Egy másik szó: kórház, egészen más asszociációkat kelt bennünk. Rémisztő fehér épület, fehér köpenyes emberek, műszerek, tűk, szondák, csövek, gyógyszerek tömkelege, sírás, szenvedés, magány. Gyógyulás, küszködés, halál.

Ez a könyv arról szól, hogy mi történik, amikor ez a két szó nem választható el egymástól. Hogy mi történik azután, hogy a norvég Ellefsen család negyedik kislánya, Anette első orvosi vizsgálata nem a megszokott, rutin módon zajlik. A súlyát alacsonynak, a vérében az epefesték szintjén magasnak találják, így kórházba utalják a hathetes csecsemőt. A három egészséges kislányt is nevelő édesanya számára, érthető módon, sokkhatást jelent a kórházi világgal való találkozás.

„Egy másik ágy is megragadja a figyelmemet. Kisfiú fekszik benne, összekuporodva, lehetetlenül kicsavarodott helyzetben, mert a feje túlságosan nagy a testéhez képest. Egy cső vezet a nyakába, és annak a szortyogása, meg a gyerek szipogása belém hasít, átjárja minden porcikámat. Az életnek ez a képtelen, nem is valóságos oldala, amely eddig tökéletesen távoli és idegen volt, mostantól fogva ismerős lesz. Ha most még értetlenül, bénultan állok is a képtelenség előtt, lassanként majd elfogadom, mert belátom, hogy ellenállással semmire se megyek.”

Sajnos az "életnek ez a képtelen, nem is valóságos oldala" hosszú hónapokra az életük fő színterévé válik. Pár nap alatt ugyanis kiderül, hogy Anette ritka, veleszületett betegségben, epeút-atresiában szenved. A műtét, amellyel az életét meghosszabbítani próbálták, csak átmeneti megoldást jelentett, a kislány végül alig hathónapos korában halt meg.

Igaz történetről van szó: Anette édesanyja elmondásából ismerhetjük meg a kislányt és családját, társukul szegődhetünk ezen a nehéz úton, megismerhetjük küszködésüket a valósággal, a betegséggel, az indulatokkal és a reménnyel, amely jóformán az utolsó pillanatig erőt ad a szülőknek. Minden szalmaszál a csoda lehetőségét jelenti, és minden szalmaszál elvesztése után újabb kapaszkodót kell találni, hogy el tudják viselni és fogadni azt, ami elviselhetetlen.

"Még akarva se kerülhettük volna el, hogy buzgón lessük és magyarázzuk a tüneteket azon a néhány napon, amíg ott volt velünk. És ebben én jártam elől. Én voltam a fő-fő derűlátó. Karstein józanabbul, reálisabban nézte a dolgokat. Bízonyítékokat kívánt. És ha nem osztotta az én véleményemet, végül még össze is kaptunk. Mint amikor behívtam a fürdőszobába, hogy nézze meg a pelenkát. Ő nem hiszi, amit én, hogy a széklet színe normálisabb. Hiába viszem a szoba egyik sarkából a másikba, hogy a legjobb világításban lássa, csak vállat von. Akaratlanul is egyszerre csak szembekerülünk egymással. Be kell bizonyítanom, hogy nekem van igazam. Azt kell, hogy lássa ő is, amit én. És újra odatartom a mosdó fölötti lámpa alá a rossz szagú pelenkát. Hisztériás a hangom, a szemem. Erre aztán megadja magát.

- Igazad van. A színe határozottan jobb. - Úgy mondja, mintha én nyertem, ő meg vesztett volna.

- De nehogy az én kedvemért mondd, azt nem kell.

- Hadd látom még egyszer - mondja, és olyan kifejezés van az arcán, amit szeretek. Odaviszi újra a világosságra. – Igen, most inkább mustárszínű. Amilyen az anyatejes bébiké. – Hirtelen úgy érzem, hogy kiüresedtem. És nem értem el semmit. Egészen mindegy, hogy mit hiszünk és mit nem, a tények attól még tények maradnak. Ostobaság hitegetni magunkat.

- Nem tudnád végre - nem mondhatja végig, mert összeroppanok.

- Nem akartalak megbántani...- Többet nem mondunk, csak sírunk mind a ketten."

A biliaris atresia ritka betegség, (hazánkban a gyakorisága 1:14000 körüli); az epeutak veleszületett hiányát jelenti. Ma a gyermekkori májátültetések több, mint fele emiatt a betegség miatt zajlik. Kezelés nélkül, illetve sikertelen műtét esetén a gyerekek többsége egy éves kor előtt meghal májcirrhózisban.

A pontos adatokat a Gyermekgyógyászat tankönyvemből idéztem ahol sok száz oldalon át egymást követik a betegségleírások. A szavak "halál, jóindulatú, májcirrhózis, egészséges stb" mind fekete betűk a fehér papíron. Számomra, az orvostanhallgató számára azok is maradnak, rettenetes, vizsgára megtanulandó nehéz adatok, hacsak nem történik valami, ami többletjelentést ad ezeknek a szavaknak. Ez a különbség köztünk és a kórházaktól, betegségektől távol létező emberek között. Olyan különbség, ami elválaszt minket, ha az ágy ellentétes oldalán állunk. Mindezt Anette édesanyja is megfogalmazza:

„Úgy látszik, mind megegyeztek abban, hogy valóban ezzel a ritka betegséggel, az epevezeték-atréziával van dolguk, látom rajtuk, hogy érdekli őket Anette. Többször jönnek be diákcsoportok, megnézik, megtapogatják. Eleinte semmi kifogásom nem volt ellene, hogy így középpontba kerültünk, de ezt az érzést hamarosan bosszúság és megbántódás váltotta fel. Bármikor bejöhettek a szobánkba, nyomogathatták a hasát, aztán sarkon fordultak, és kimentek. Semmilyen hatással nem volt rájuk, amit tapasztaltak.

Szép. De a tanulmányuk tárgya az én beteg gyermekem!

Elnéztem őket néha fönt az étkezőben. Ott én tanulmányoztam őket. Ott ültek összezsúfolódva az asztalok körül, hangosan, vidáman, és olyan hévvel vitatkoztak orvosi kérdésekről, mintha ők fedezték volna fel a betegségeket és azok kezelésmódját. Bizonyos értelemben magamra ismertem, amilyen diákkoromban voltam, ugyanaz a felelőtlenség és komolyság volt meg bennük is. Miközben a latin nevű halálos betegségeket emlegették, megbeszélték a hétvégi terveket is, könnyű szívvel, jókat nevetve. Irigyeltem őket, amiért így tudják nézni a betegségeket"

Ezt a könyvet elsősorban egészségügyiseknek ajánlom. Fiatal orvostanhallgatóknak, hogy már az első gyermeket is úgy vizsgálják, és az első szülőre is úgy nézzenek, hogy Anette és édesanyja története, szempontjai, igényei járnak az eszükben. Idősebb orvostanhallgatóknak, mint amilyen én vagyok, hogy a gyakorlatról gyakorlatra rohangászás közben valami személyes hatás is érjen bennünket. És mindenkinek, aki betegekkel foglalkozik, hogy egy pillanatra visszakapja azt a régi látásmódját: a szemét, amellyel akkor látott, amikor először lépett kórházba, rendelőbe, amely ijedten nézegette a fehér falakat, köpenyeket.

És ajánlom mindenkinek, akit érdekel, milyen út vezet az élettől a halálig. Aki szeretné látni az életet, a szépséget is ebben a, közhiedelem szerint minden fényt nélkülöző útban.

"Anette az ép oldalán fekszik, háttal az ajtónak, arccal az ablak felé. Így látja a hatalmas, lombos fát odakinn. A nedvektől csillogó zöld leveleket. Hiszen már itt van a nyár! Szeretném tudni, mit él át ilyenkor, amikor szemét a kék ég egy pontjára szegezi, vagy a mozgó lombon táncoló fényre.

Ha így nézem az arcát és ő rám néz, a kifejezése megmozdít bennem valamit. Szálak szövődnek köztünk. Benne és bennem, egyidejűleg. Érintkezünk egymással, némán. Meg nem foghatom, hogy érthet meg ennyi mindent. Az arca értelmet sugároz.

Most elmosolyodik. Hosszú hetek óta először.Kezembe veszem a vékony kis kezét. És jól esik, hogy olyan ernyedt, puha. Vajon eljön-e az idő, amikor betölti az egész tenyeremet, kérdem magamban De a válasz adva van. Ne jön el. Soha.

Ujjai nem karcsúak, hanem soványak, amilyen sovány egy ujj csak lehet. Egy pillanatig a lelkem kész befogadni a valóságot. Anette meg fog halni. Még két éves se lesz, mint azok, akikről hallottam, hogy ugyanebben a betegségben szenvedtek. Nem fog meggyógyulni, és ezt most felfogom, érzelmileg is, az eszemmel is.

Valami történik velünk, amikor most föléje hajolok. A szentségnek egy formája, ami most körülfog bennünke, édesen, szomorúan. A kis szuszogása úgy érinti a bőrömet, mint a fuvallat, beszívom összes érzékeimmel az illatot, a tiszta ágynemű meg az ő teste és „lelke” illatát. Minden egybeolvad valami teljességbe, ami számomra új, a fájdalom boldogságának pillanatát elevenebben élem át, tágabb lélekkel mint bármikor.

Talán a szagok tették, a kórházszag meg a jellegzetes bébiszag és a mosolya, az arca, a seb a hasán, de beletartozott az élet is és a halál."

"Eredj csak Momóhoz!"

by Eszterke

Michael Ende: Momo
Ajánlja: Eszterke

„ – Látod, Momo – mondta aztán úgy példaképpen –, ez így van: az ember előtt néha hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hosszú; ennek sose ér a végére, gondolná.
Egy ideig hallgatagon maga elé nézett, majd folytatta:
– Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca még mindig ott van előtte.
Így nem szabad csinálni.
Gondolkodott egy sort. Aztán tovább beszélt:
– Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre szabad gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre.
Aztán megint megállt, töprengett, aztán hozzátette:
– Akkor örömet okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. – Ismét hosszú szünet, majd a folytatás: - Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, a szuflánk sem maradt ki. – Bólintott magának, s azt mondta befejezésül: – Ez fontos.”

Momo nem mond okosakat, és nem mondja meg, mi a helyes, vagy hogy mit kell tenned. Ha bajod van, mégis őt kell felkeresned, mert minden megoldódik. Az emberek a városban csak úgy mondják „Eredj csak Momóhoz!”, ha látják, hogy már igazán szükséged lenne rá, hogy meghallgasson. Merthogy ő nem tesz mást, csak mindenkit meghallgat, és ettől az illetőnek okos gondolatai támadnak, hirtelen nem látja már olyan rossznak és reménytelennek a helyzetet, mint azelőtt. Bár Momo csak egy kislány, akiről senki nem tudja hány éves, honnan jött, kik a szülei, de amint megjelenik a városban és beköltözik a régi amfiteátrumba, minden megváltozik. Az emberek boldogak és elégedettek, a gyerekek fantáziája a végtelenségig szárnyal, olyan játékokat találnak ki, mint még soha. Momo mindenkiben meglátja az értéket, mindenkit addig hallgat, amíg meg nem érti a lelkét. Ezért is szeret mindenki hozzá járni, mert ott úgy érzik, fontosak valakinek. Csakhogy egyszercsak idegenek jelennek meg a városban, akik az emberek idejére pályáznak. Momo zavarja őket a tervük megvalósításában, az emberekre tett hatása miatt, ezért meg kell küzdeniük egymással. Momónak, a kislánynak és a szürke időrabló urak seregének.

A Momo egy klasszikusan többrétegű mese, amelyet a gyerekek is élveznek, mert részben róluk szól, és a felnőttek is meglátják benne a mélyebb mondanivalót szeretetről, barátságról, egymásra való figyelésről.

„ –Nos, vannak a Föld forgásában ritka pillanatok – magyarázta Hora mester –, amikor megesik, hogy valamennyi dolog és lény, még a legtávolabbi csillagok is soha nem ismétlődő módon együttműködnek, úgyhogy olyasmi történhetik, ami se előtte, se utána soha nem. Sajnos az emberek általában nem értik, hogyan éljenek vele, így aztán a csillagórák észrevétlenül múlnak el. De ha akad valaki, aki érti, felismeri őket, nagy dolgok esnek a világon.”

Megint a szerelem

Doris Lessing: Megint a szerelem /Love, Again/

Aila

„Sarah figyelte, hogy haragja olyan megállíthatatlanul burjánzik, mint a rák. Azt nem tudta megállapítani, hogy a harag vagy a vágy tombol benne erősebben. Arra gondolt, ha a fiú nem látogatja meg éjszaka, abba belehal, és ez lázas állapotához képest nem is tűnt nagy túlzásnak. Nem azért, mert a nagyanyja lehetne, hanem a láthatatlan ”hozzám ne érj” kör miatt –tizenévesekre jellemző ez a szexuális gőgről árulkodó pillantás: „Nem nektek szántak, ti szégyentelenek, pedig mi mindenre lennék képes, ha akarnám…”, és ehhez hozzájárul még a kamasz kétségektől, vágytól, szexuális agressziótól átfűtött (visszafogottan) érdes, bántó nevetése. A szemérmetlen tisztaság.”

A történet: Sarah társulata színre készül vinni Julie Vairon életét. A színdarab, Julie zenéje, tragikus élettörténete, festészete, szerelmei és halála egyiküket sem hagyják érintetlenül, ahogyan közelednek a premierhez, amit Julie hajdani házánál, Franciaországban adnak elő, úgy válik egyre kézzelfoghatóbbá a jelenléte. Feléled bennük, közöttük a szerelem, a szenvedély. Sarahban először a Julie első szerelmét játszó, szemtelenül jóképű fiú, Bill iránt, majd érettebb, mélyebb vonzalommá válik a nős Henry felé, végül beteljesületlenül, kínlódva múlik el.

Szubjektív: Fantasztikus regény a szerelem, a szenvedély természetrajzáról, miközben cseppet sem válik rossz értelemben vett romantikussá. A két történet, Julie Vaironé és a társulaté is magában hordozza az égig emelő, majd tragikumba forduló szenvedélyt, anélkül, hogy a párhuzamok erőltetetté válnának. Ráadásul kivételesen a fordítás is jól sikerült.

Felnőttmese Fertő city-ből

Vavyan Fable: Vis Major

Akció, krimi, felnőttmese

Aila

„Vis Major járó motorral várt rám. Még be sem húztam a lábamat, kilőtt a kocsival.

– Hová rohanunk? – kérdeztem.

– A vesztünkbe – felelte. Konokul ragaszkodtam a beavattatáshoz.

– Kikéibe?

– Néhány suhanc benyomult egy újságíróhoz, de a szomszédok meghallották a zsongást, lövöldözést, és zsarukat hívtak. Erre a támadók elbarikádozták magukat a lakásban a férfival és a kislányával.

– Exkommandósnak való, nyalánk meló – morogtam.

– Úgy bizony – felelte.

Feszültnek látszott. Elvesztette könnyű, tiszta illatát.

Az adrenalin nem dezodor.”

A történetről:

Kyra Emett, a jó környékről érkezett, eminens, végtelenül sznob, műveltségére, fényes eszére jócskán büszke rendőrnő csatlakozik a civil ruhás zsarukhoz Fertő city utcáin. Belépője fergeteges, jutalmul meg is kapja társnak a válófélben lévő, ennélfogva a szokottnál is mizantrópabb Vis Majort, a hajdani kommandós őrnagyot, aki 9mm-es Sterlingjével kéz-a-kézben őrzi a rendet a körzetben. Kezdeti vagdalkozásaik, majd egyre emberibb hangvételű beszélgetéseik, s az izgalmakban, fegyverropogásban bővelkedő akcióik csiszolják őket társakká. Ezenközben vendettát esküszik ellenük a fél alvilág, és még jó néhányan, ám ez nem akadályozza meg őket abban, hogy börtönbe juttassák ellenségeiket, sajátságos szélmalomharcot vívva a bűnnel.

Szubjektíven:

Humor, társadalomkritika, elsöprő lendületű akció, meg-meglelt harmónia, életszeretet, gazdag fantázia teszi varázslatossá Vavyan Fable regényeit. Tulajdonképpen csak azért pont ezt a könyvet mutatom be, mert éppen ezt olvasom, de áradozhatnék bármelyik másikról is. Ponyva? Az. Ettől még nagyon szeretem.

Megérjük a pénzünket!

G. Szabó Judit: Megérjük a pénzünket!

Jelige: Katáng

Kategória: humoros, ifjúsági regény

Tárgyilagos:

A könyv egy 10 éves lány naplószerű bejegyzéseivel mutatja be egy háromgyerekes Práter utcai panelben lakó család életét. A sokat dolgozó, értelmiségi szülők (tanár anya, mérnök apa), valamint a talpraesett, a háztartást ellátó nagymama mindennapi nehézségeit, konfliktusait, valamint a sokszor felnőttekéhez mérhető gyermeki problémákat mutatja be egy gyerek szemszögéből, aki sokszor többet ért, mint azt a felnőttek elsőre gondolnák. Ugyanakkor – ahogy az életben is – a sok nehézség mellett rengeteg örömteli pillanat is adódik, és bebizonyosodik, hogy a humorérzék és az önmagunkon nevetni tudás mennyire megkönnyíti az életet.

Szubjektív:

Amikor először olvastam ezt a könyvet, akkor annyi idős voltam, mint a naplót író Kovács Anikó. Ebben az életkorban tökéletesen azonosulni tudtam vele, és jókat nevettem a viccesebb részeken. Ahogy idősebb lettem, újra és újra elolvastam, és egyre több mindent értettem meg, amiket gyerekként az ember csak érez, de felnőttként már meg is tudja fogalmazni. Véleményem szerint könnyen olvasható, a szereplők karaktere jól kidolgozott, sok alkalmat ad a nevetésre, és a gondolkozásra. A kedvenc részem a karácsonyi bejegyzés, aki elolvassa, biztos megérti majd, miért.

Idézet:

„Mit tetszik csinálni, ha egy lovat talál a fürdőkádban?”

"Ez a mennyország. Kihámozhatja a múltját."

Mitch Albom: Öten a mennyországból*

(The Five People You Met in Heaven)

Ajánlja: Fuhur

Az óceán mellett fekvő Ruby rakparton, a kisvárosi vidámparkban dolgozott Karbantartó Eddie. Így a gyerekek hívták, ő nem szerette az előtagot. Csak Eddie. Az öregember, aki maga sem tudja mért és hogyan töltötte el életét ugyanott, ugyanolyan munkakörben, mint apja. Mérnök akart lenni, de a háborúból testileg-lelkileg sérülten tért haza. Végül a cifra nevű körhinták, hullámvasutak vigyázója maradt egészen a balesetig, amelyikben meghalt. A történet voltaképpen ekkor kezdődik:

„A mennyországban öt emberrel találkozol – mondja a Kék Ember váratlanul. – Mindannyian szerepet játszottunk az életedben. Annak idején tán nem is voltál vele tisztában, de ezért van a mennyország. Hogy megértsd a földi életedet.– Eddie zavartan hallgatja. – Az emberek úgy képzelik el a mennyországot, mint valami paradicsomot, ahol a felhőkön lebegnek, folyókban ejtőznek, hegyek közt lustálkodnak. De a tájnak vigasz nélkül nincs jelentősége. Istennek ez a legnagyobb ajándéka: hogy megértheted, ami történt veled az életed során. Magyarázatot kapsz mindenre. Ez az a megnyugvás, amelyet kerestél.”

Ahogy mindenkinek, Eddie-nek is találkoznia kell a maga öt emberével, végig kell járnia ezt az utolsó utat, mely egyszer megrázó, rettenetes, máskor meglepő és boldogító; és a célja, hogy Eddie megtalálja a választ élete kérdéseire.

Miután Mitch Albom első regényében megörökítette mesterével, Morrie-val átélt különleges „tanóráit”; nem hagyta abba az írást. Jól tette. Mert az „Öten a mennyországból” nem akármilyen regény: olyan világot fest, amely egyszerre meglepően új, és mégis furcsán ismerős. Az öreg karbantartó bicegő léptei nyomába szegődünk, morcos és fáradt arcát figyeljük elmerülve; és közben szinte észre sem vesszük, hogy az ember és az élet legmélyebb titkainak közelében járunk.

* Sajnos a külső és a belső borítón szereplő cím egy ragban eltér. Ebben a leírásban én az utóbbit ("mennyországból") használtam.

Kundera: Búcsúkeringő

Milan Kundera: Búcsúkeringő

Ajánlja: Maminti

A történet egy cseh fürdővárosban játszódik, öt nap egyre sűrűsödő és persze tragédiával végződő eseménysorozatát mutatja be. Az idő folyamatos előrehaladását az egyes szereplők szemszögéből írt rövid fejezetek furcsa módon nem tördelik szét. (Kundera tőmondatos, önmagában sűrűn tördelt stílusa valahogy erre nem ad lehetőséget.)

Annak ellenére, hogy a végkifejlet nem okoz különösebb meglepetést, mégsem okoz csalódást a könyv, miután visszatettük a polcra. Míg eleinte úgy tűnik bizonyos embertípusokban eleve ott rejlik csoportjukra jellemző sorsuk, végül mégis számtalan nyitott kérdés marad. Hirtelen az az érzése támad az embernek, hogy nincs olyan késői pillanata az életnek, amikor ne lenne értelme akár gyökeres változtatásnak is.

Baudolino

Umberto Eco: Baudolino
Ajánlja: Aila

„- Azt akarod mondani – szólalt meg ekkor Baudolino, és az arca ugyanolyan sápadt volt, mint Frigyesé azon a régi reggelen - azt akarod talán mondani, hogy a császár még élt, amikor halottnak hittük?

- Szinte bizonyos, hogy így történt, szegény jó barátom. Akkor halt meg, amikor a folyóba vetettétek. A jéghideg víz már-már magához térítette, és ez gyógymódnak is megtette volna, de Frigyesnek, ahogy még mindig félájultan levegő után kapkodott, víz ment a tüdejébe, és megfulladt. Miután partra húztátok, látnotok kellett volna, hogy úgy fest-e, mint aki vízbe fúlt…”

„- Láthattad. Életemben egyszer igazat, és csakis igazat szólam, erre megköveztek.”

Tárgyilagos:

Baudolino, a körmönfontan, kiapadhatatlan fantáziával, önkéntelenül is állandóan hazudozó frascheta marcianai, Frigyes császár fogadott fia az Úr 1155. évében kezdi pergamenre vetni élete történetét. Feljegyzései hosszú, fordulatokban gazdag kalandozásai során elvesznek, s mielőtt végleg eltűnne az ismert világ térképéről, tollba mondja emlékeit Nikétasz Khoniatésznak, a bizánci történetírónak, míg mellesleg kijuttatja őt és családját a keresztes seregek ostromolta városból. Elbeszéléséből elénk tárul a XII. század Itáliájának gazdagon cizellált politikai, vallási portréja, hiedelmei, legendái, betekintést nyerünk a korabeli okirat-, valamint ereklyehamisítás rejtelmeibe, és végigkísérhetjük a hőst az akkor ismertnek vélt világ mitikus szörnyekkel, eretnekekkel, torzszülöttekkel gazdag tájain.

Szubjektív:

Kapaszkodjunk meg, elsősorban történelmi, egyháztörténeti, valláselméleti ismereteinkbe, kételkedjünk, kérdezzünk vissza, mert Eco igencsak átrendezi nem csupán a korról alkotott szegényes elképzeléseinket, de aláássa jó néhány bebetonozottnak tűnő legendánkat is. Míg mi végigbolyongjuk a főhőssel a középkor hiedelmeit, meséit, Itália és ki tudja, miféle országok tájait, nem maradnak karcolatlanul a filozófia mélységei sem, szó esik barátságról, szerelemről, Istenről, költészetről, egyszóval minden lényegesről, míg egyszerre elveszti a jelentőségét a messzemenően hihetetlen történet, s ráébredünk, éppen az emberi lélek mélységeiben teszünk kimerítő, az olvasót is próbára tevő kirándulást. Nekem nagyon tetszett, hozzátéve, hogy igazán csak akkor tudtam helyén értékelni, miután elolvastam az utolsó oldalt is. Mindenesetre zseniális.

"A szeretet mindig győz."

Mitch Albom: Keddi beszélgetések életről és halálról

(Eredeti cím: Tuesdays with Morrie – An Old Man A Young Man And Life’s Greatest Lesson)

Ajánlja: Fuhur

A történet:

Egyetemistaként Mitch ideje nagy részét kedvenc tanárával, Morrie-val töltötte. A "Mester" humanizmusa, gondolatai életről, halálról, szeretetről azonban a diploma után egy időre elvesztették jelentőségüket: a fiatal férfi karrierjének, anyagi biztonsága megteremtésének szentelte az életét, az állandó rohanásban pedig nem marad ideje sem Morrie személyére, sem bölcsességeire. Csupán a véletlennek köszönhetően tudta meg tizenhat évvel később, hogy öreg professzora súlyos beteg: az idegrendszer lassú sorvadásával járó kór megállíthatatlanul vonja uralma alá Morrie testét. Ekkor Mitch meglátogatja tanárát, és a régi keddi beszélgetések újrakezdődnek életről, halálról, figyelemről, emberi kapcsolatokról. A fiatal férfi végigkíséri mestere utolsó hónapjait, és közben maga is megváltozik.

Szubjektív:

A „társadalom által szuggerált álértékek kontra szeretet és emberi kapcsolatok” témát az utóbbi időben a művészet és a társadalomtudományok mind gyakrabban feszegetik, ahogyan ennek a könyvnek szerzője is teszi. A mű nem merül alá a lélek és a filozófia nagy mélységeibe: egyszerűen Morrie jelmondata „Szeressétek egymást, vagy pusztuljatok” köré épül. Hogy kit mennyire ragad meg ez, azt hiszem nagyon változó, számomra egy kissé szájbarágós, talán leegyszerűsíti a világot, a nagyon sokszor elismételt "mit" mellé pedig kevés "hogyant" kapunk.

Morrie személyének varázsát számomra nem saját mondatai, hanem Mitch-re tett hatása tükrözi, a fiatal férfi vergődése az "ellentétek kötélhúzásában" nagyon is átérezhető portréja a 21.század rohanó emberének, annak, ahogyan a kamaszkor idealizmusából a felnőtt valóság mély erdejébe lépünk, miközben régi önmagunk egyre ködösebb emlékké halványul.

A másik, ami megfogott a történetben, az Morrie viszonya a halálhoz, haldokláshoz. Az a fajta elfogadása a gyógyíthatatlan betegségnek, amely nem bezárkózásra, hanem a maradék idő megbecsülésére készteti az embert.

Ez a könyv nem érdemtelenül lett világsiker. Kristálytiszta felvetése és kivonata a nyugati társadalom egyik legégetőbb problémájának, az egyén küszködésének az anyagi és a lelki értelemben vett egzisztencia között, a végeláthatatlan rohanás és szétaprózó napi harcocskák világában.

Ízelítőül:

„Az ablak felé intett, amelyen beáradt a napfény. – Látod ezt? Te kimehetsz oda, amikor kedved tartja. Bolondozhatsz, rohangálhatsz az utcán fel-alá. Nekem ez már nem áll módomban. Én nem mehetek ki. Nem rohangálhatok. A lábamat nem tehetem ki a szabadba, anélkül, hogy ne kellene félnem a rosszulléttől. De tudod mit? Én sokkal jobban értékelem az ablakot, mint te… Mindennap kinézek ezen az ablakon. Figyelem a fák változásait, a szél erejét. Olyan ez, mintha az idő múlását látnám az üvegen keresztül. Mivel tudom, hogy az időm már csaknem lejárt, úgy csüggök a természeten, mintha minden jelenségét most látnám először.

Elhallgatott, és egy darabig mindketten némán néztünk ki az ablakon. Megpróbáltam azt látni, amit ő lát. Megpróbáltam látni az időt, az évszakokat, az életemet, amint lassan tovaszáll.”

Morrie és Mitch