Mitch Albom: Keddi beszélgetések életről és halálról
(Eredeti cím: Tuesdays with Morrie – An Old Man A Young Man And Life’s Greatest Lesson)
Ajánlja: Fuhur
A történet:
Egyetemistaként Mitch ideje nagy részét kedvenc tanárával, Morrie-val töltötte. A "Mester" humanizmusa, gondolatai életről, halálról, szeretetről azonban a diploma után egy időre elvesztették jelentőségüket: a fiatal férfi karrierjének, anyagi biztonsága megteremtésének szentelte az életét, az állandó rohanásban pedig nem marad ideje sem Morrie személyére, sem bölcsességeire. Csupán a véletlennek köszönhetően tudta meg tizenhat évvel később, hogy öreg professzora súlyos beteg: az idegrendszer lassú sorvadásával járó kór megállíthatatlanul vonja uralma alá Morrie testét. Ekkor Mitch meglátogatja tanárát, és a régi keddi beszélgetések újrakezdődnek életről, halálról, figyelemről, emberi kapcsolatokról. A fiatal férfi végigkíséri mestere utolsó hónapjait, és közben maga is megváltozik.
Szubjektív:
A „társadalom által szuggerált álértékek kontra szeretet és emberi kapcsolatok” témát az utóbbi időben a művészet és a társadalomtudományok mind gyakrabban feszegetik, ahogyan ennek a könyvnek szerzője is teszi. A mű nem merül alá a lélek és a filozófia nagy mélységeibe: egyszerűen Morrie jelmondata „Szeressétek egymást, vagy pusztuljatok” köré épül. Hogy kit mennyire ragad meg ez, azt hiszem nagyon változó, számomra egy kissé szájbarágós, talán leegyszerűsíti a világot, a nagyon sokszor elismételt "mit" mellé pedig kevés "hogyant" kapunk.
Morrie személyének varázsát számomra nem saját mondatai, hanem Mitch-re tett hatása tükrözi, a fiatal férfi vergődése az "ellentétek kötélhúzásában" nagyon is átérezhető portréja a 21.század rohanó emberének, annak, ahogyan a kamaszkor idealizmusából a felnőtt valóság mély erdejébe lépünk, miközben régi önmagunk egyre ködösebb emlékké halványul.
A másik, ami megfogott a történetben, az Morrie viszonya a halálhoz, haldokláshoz. Az a fajta elfogadása a gyógyíthatatlan betegségnek, amely nem bezárkózásra, hanem a maradék idő megbecsülésére készteti az embert.
Ez a könyv nem érdemtelenül lett világsiker. Kristálytiszta felvetése és kivonata a nyugati társadalom egyik legégetőbb problémájának, az egyén küszködésének az anyagi és a lelki értelemben vett egzisztencia között, a végeláthatatlan rohanás és szétaprózó napi harcocskák világában.
Ízelítőül:
„Az ablak felé intett, amelyen beáradt a napfény. – Látod ezt? Te kimehetsz oda, amikor kedved tartja. Bolondozhatsz, rohangálhatsz az utcán fel-alá. Nekem ez már nem áll módomban. Én nem mehetek ki. Nem rohangálhatok. A lábamat nem tehetem ki a szabadba, anélkül, hogy ne kellene félnem a rosszulléttől. De tudod mit? Én sokkal jobban értékelem az ablakot, mint te… Mindennap kinézek ezen az ablakon. Figyelem a fák változásait, a szél erejét. Olyan ez, mintha az idő múlását látnám az üvegen keresztül. Mivel tudom, hogy az időm már csaknem lejárt, úgy csüggök a természeten, mintha minden jelenségét most látnám először.
Elhallgatott, és egy darabig mindketten némán néztünk ki az ablakon. Megpróbáltam azt látni, amit ő lát. Megpróbáltam látni az időt, az évszakokat, az életemet, amint lassan tovaszáll.”
Morrie és Mitch
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése