Oriana Fallaci: Levél egy meg nem született gyermekhez
Ajánlja: Indiaikenyérlepény

„Abban a pillanatban, amint feladod az elveidet és az értékeidet, halott vagy, a kultúrád halott, a civilizációd halott. Kész.” (O.F.)

Oriana Fallaci Firenzében született 1929-ben. Bár a második világháború kezdetén még csak 10 éves volt, már 14 évesen - szabad akaratából - követte apját, hogy partizánként harcoljon a fasizmus ellen. Később a vietnámi háborúból tudósított és számos nehezen megközelíthető személy adott neki interjút, például Kadafi, Arafat, az iráni sah, Indira Gandhi vagy Henry Kissinger. Műveit 21 nyelvre fordították, tanított újságírást a Yale, a Harvard és a Columbia egyetemeken. Oriana Fallaci igazi profi volt, olyan profi, aki sosem adta fel az elveit, és még ha írásai sokszor indulatos vitákat is generáltak (a legnagyobb port talán az iszlámot erősen kritizáló Insallah című könyve kavarta), sosem kérdőjelezte meg senki tehetségét, jellemét és bátorságát.

1975-ben írta a Levél egy meg nem született gyermekhez című könyvét, mely az olasz abortuszvita közepébe csöppent. 1978-ban legalizálták Olaszországban a terhességmegszakítást.

A könyv Fallaci természetére jellemzően rendkívül lendületes és szókimondó, kiválóan árnyalja a gyermekét féltő, gyengéd anya érzéseit, és állítja szembe a világra dühös, "balesetet szenvedett", karrierjét építő, független nő vívódásaival. A főhős, akit villámcsapásként ér várandósságának híre, össze van zavarodva és próbálja racionális gondolatok mentén meghozni döntését abban a kérdésben, amely mindenkiben felmerült már: érdemes-e megszületni erre a világra, azaz - az anya szempontjából - világra hozni egy, éppen csak elkezdődött életet, ami inkább talán csak élet lehetősége?

Számtalan érvet és ellenérvet vonultat fel, történeteket mesél, emlékeket idéz fel és közben egyre közelebb kerül születendő gyermekéhez. Gondolkodik az életről, arról, hogy férfiként vagy nőként szerencsésebb-e születni, egyáltalán jobb-e megszületni, mint az örök békét és csendet választani. Beszél az erőszakról, a szenvedésről, az igazságtalanságról, de beszél arról is, hogy lehetünk azok az emberek, akik küzdenek a szegénység, betegség, erőszak és szenvedés ellen. Ez a könyv sokkal több, mint szimpla eszmefuttatás a terhesség kihordásáról vagy megszakításáról. Az emberi természetről, a kapcsolatokról, az irigységről, a nélkülözésről, az örömről, a csalódottságról, a vágyakozásról, a megbocsátásról és a szeretetről szól. Megdöbbentően őszintén, nem csak nőknek.

"... egyetlen és megismételhetetlen."

Elisabeth Vatne Ellefsen: Kicsi Anette
Ajánlja: Fuhur

Ha a csecsemő szót halljuk, képek sora követi egymást a szemünk előtt. Kiságy. Fodros ruhácska. Kialvatlan de boldog időszak. Anyatej. Csörgő, járóka, bébiétel, apró cipők, büszke anyuka, rajongó rokonság...

Egy másik szó: kórház, egészen más asszociációkat kelt bennünk. Rémisztő fehér épület, fehér köpenyes emberek, műszerek, tűk, szondák, csövek, gyógyszerek tömkelege, sírás, szenvedés, magány. Gyógyulás, küszködés, halál.

Ez a könyv arról szól, hogy mi történik, amikor ez a két szó nem választható el egymástól. Hogy mi történik azután, hogy a norvég Ellefsen család negyedik kislánya, Anette első orvosi vizsgálata nem a megszokott, rutin módon zajlik. A súlyát alacsonynak, a vérében az epefesték szintjén magasnak találják, így kórházba utalják a hathetes csecsemőt. A három egészséges kislányt is nevelő édesanya számára, érthető módon, sokkhatást jelent a kórházi világgal való találkozás.

„Egy másik ágy is megragadja a figyelmemet. Kisfiú fekszik benne, összekuporodva, lehetetlenül kicsavarodott helyzetben, mert a feje túlságosan nagy a testéhez képest. Egy cső vezet a nyakába, és annak a szortyogása, meg a gyerek szipogása belém hasít, átjárja minden porcikámat. Az életnek ez a képtelen, nem is valóságos oldala, amely eddig tökéletesen távoli és idegen volt, mostantól fogva ismerős lesz. Ha most még értetlenül, bénultan állok is a képtelenség előtt, lassanként majd elfogadom, mert belátom, hogy ellenállással semmire se megyek.”

Sajnos az "életnek ez a képtelen, nem is valóságos oldala" hosszú hónapokra az életük fő színterévé válik. Pár nap alatt ugyanis kiderül, hogy Anette ritka, veleszületett betegségben, epeút-atresiában szenved. A műtét, amellyel az életét meghosszabbítani próbálták, csak átmeneti megoldást jelentett, a kislány végül alig hathónapos korában halt meg.

Igaz történetről van szó: Anette édesanyja elmondásából ismerhetjük meg a kislányt és családját, társukul szegődhetünk ezen a nehéz úton, megismerhetjük küszködésüket a valósággal, a betegséggel, az indulatokkal és a reménnyel, amely jóformán az utolsó pillanatig erőt ad a szülőknek. Minden szalmaszál a csoda lehetőségét jelenti, és minden szalmaszál elvesztése után újabb kapaszkodót kell találni, hogy el tudják viselni és fogadni azt, ami elviselhetetlen.

"Még akarva se kerülhettük volna el, hogy buzgón lessük és magyarázzuk a tüneteket azon a néhány napon, amíg ott volt velünk. És ebben én jártam elől. Én voltam a fő-fő derűlátó. Karstein józanabbul, reálisabban nézte a dolgokat. Bízonyítékokat kívánt. És ha nem osztotta az én véleményemet, végül még össze is kaptunk. Mint amikor behívtam a fürdőszobába, hogy nézze meg a pelenkát. Ő nem hiszi, amit én, hogy a széklet színe normálisabb. Hiába viszem a szoba egyik sarkából a másikba, hogy a legjobb világításban lássa, csak vállat von. Akaratlanul is egyszerre csak szembekerülünk egymással. Be kell bizonyítanom, hogy nekem van igazam. Azt kell, hogy lássa ő is, amit én. És újra odatartom a mosdó fölötti lámpa alá a rossz szagú pelenkát. Hisztériás a hangom, a szemem. Erre aztán megadja magát.

- Igazad van. A színe határozottan jobb. - Úgy mondja, mintha én nyertem, ő meg vesztett volna.

- De nehogy az én kedvemért mondd, azt nem kell.

- Hadd látom még egyszer - mondja, és olyan kifejezés van az arcán, amit szeretek. Odaviszi újra a világosságra. – Igen, most inkább mustárszínű. Amilyen az anyatejes bébiké. – Hirtelen úgy érzem, hogy kiüresedtem. És nem értem el semmit. Egészen mindegy, hogy mit hiszünk és mit nem, a tények attól még tények maradnak. Ostobaság hitegetni magunkat.

- Nem tudnád végre - nem mondhatja végig, mert összeroppanok.

- Nem akartalak megbántani...- Többet nem mondunk, csak sírunk mind a ketten."

A biliaris atresia ritka betegség, (hazánkban a gyakorisága 1:14000 körüli); az epeutak veleszületett hiányát jelenti. Ma a gyermekkori májátültetések több, mint fele emiatt a betegség miatt zajlik. Kezelés nélkül, illetve sikertelen műtét esetén a gyerekek többsége egy éves kor előtt meghal májcirrhózisban.

A pontos adatokat a Gyermekgyógyászat tankönyvemből idéztem ahol sok száz oldalon át egymást követik a betegségleírások. A szavak "halál, jóindulatú, májcirrhózis, egészséges stb" mind fekete betűk a fehér papíron. Számomra, az orvostanhallgató számára azok is maradnak, rettenetes, vizsgára megtanulandó nehéz adatok, hacsak nem történik valami, ami többletjelentést ad ezeknek a szavaknak. Ez a különbség köztünk és a kórházaktól, betegségektől távol létező emberek között. Olyan különbség, ami elválaszt minket, ha az ágy ellentétes oldalán állunk. Mindezt Anette édesanyja is megfogalmazza:

„Úgy látszik, mind megegyeztek abban, hogy valóban ezzel a ritka betegséggel, az epevezeték-atréziával van dolguk, látom rajtuk, hogy érdekli őket Anette. Többször jönnek be diákcsoportok, megnézik, megtapogatják. Eleinte semmi kifogásom nem volt ellene, hogy így középpontba kerültünk, de ezt az érzést hamarosan bosszúság és megbántódás váltotta fel. Bármikor bejöhettek a szobánkba, nyomogathatták a hasát, aztán sarkon fordultak, és kimentek. Semmilyen hatással nem volt rájuk, amit tapasztaltak.

Szép. De a tanulmányuk tárgya az én beteg gyermekem!

Elnéztem őket néha fönt az étkezőben. Ott én tanulmányoztam őket. Ott ültek összezsúfolódva az asztalok körül, hangosan, vidáman, és olyan hévvel vitatkoztak orvosi kérdésekről, mintha ők fedezték volna fel a betegségeket és azok kezelésmódját. Bizonyos értelemben magamra ismertem, amilyen diákkoromban voltam, ugyanaz a felelőtlenség és komolyság volt meg bennük is. Miközben a latin nevű halálos betegségeket emlegették, megbeszélték a hétvégi terveket is, könnyű szívvel, jókat nevetve. Irigyeltem őket, amiért így tudják nézni a betegségeket"

Ezt a könyvet elsősorban egészségügyiseknek ajánlom. Fiatal orvostanhallgatóknak, hogy már az első gyermeket is úgy vizsgálják, és az első szülőre is úgy nézzenek, hogy Anette és édesanyja története, szempontjai, igényei járnak az eszükben. Idősebb orvostanhallgatóknak, mint amilyen én vagyok, hogy a gyakorlatról gyakorlatra rohangászás közben valami személyes hatás is érjen bennünket. És mindenkinek, aki betegekkel foglalkozik, hogy egy pillanatra visszakapja azt a régi látásmódját: a szemét, amellyel akkor látott, amikor először lépett kórházba, rendelőbe, amely ijedten nézegette a fehér falakat, köpenyeket.

És ajánlom mindenkinek, akit érdekel, milyen út vezet az élettől a halálig. Aki szeretné látni az életet, a szépséget is ebben a, közhiedelem szerint minden fényt nélkülöző útban.

"Anette az ép oldalán fekszik, háttal az ajtónak, arccal az ablak felé. Így látja a hatalmas, lombos fát odakinn. A nedvektől csillogó zöld leveleket. Hiszen már itt van a nyár! Szeretném tudni, mit él át ilyenkor, amikor szemét a kék ég egy pontjára szegezi, vagy a mozgó lombon táncoló fényre.

Ha így nézem az arcát és ő rám néz, a kifejezése megmozdít bennem valamit. Szálak szövődnek köztünk. Benne és bennem, egyidejűleg. Érintkezünk egymással, némán. Meg nem foghatom, hogy érthet meg ennyi mindent. Az arca értelmet sugároz.

Most elmosolyodik. Hosszú hetek óta először.Kezembe veszem a vékony kis kezét. És jól esik, hogy olyan ernyedt, puha. Vajon eljön-e az idő, amikor betölti az egész tenyeremet, kérdem magamban De a válasz adva van. Ne jön el. Soha.

Ujjai nem karcsúak, hanem soványak, amilyen sovány egy ujj csak lehet. Egy pillanatig a lelkem kész befogadni a valóságot. Anette meg fog halni. Még két éves se lesz, mint azok, akikről hallottam, hogy ugyanebben a betegségben szenvedtek. Nem fog meggyógyulni, és ezt most felfogom, érzelmileg is, az eszemmel is.

Valami történik velünk, amikor most föléje hajolok. A szentségnek egy formája, ami most körülfog bennünke, édesen, szomorúan. A kis szuszogása úgy érinti a bőrömet, mint a fuvallat, beszívom összes érzékeimmel az illatot, a tiszta ágynemű meg az ő teste és „lelke” illatát. Minden egybeolvad valami teljességbe, ami számomra új, a fájdalom boldogságának pillanatát elevenebben élem át, tágabb lélekkel mint bármikor.

Talán a szagok tették, a kórházszag meg a jellegzetes bébiszag és a mosolya, az arca, a seb a hasán, de beletartozott az élet is és a halál."

Egy igaz történet a hitről - mindenkinek

Mitch Albom: Csak egy kis hit kell
Ajánlja: Cukorfalat

"Zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták" - tartja a mondás. Biztos vagyok benne, hogy így van. Akár vallásosak vagyunk, akár nem, valószínűleg mindenki életében eljön az a pillanat, amikor szüksége van egy fogódzkodóra, valami vélt felsőbb hatalomra, akihez elkeseredésében fordulhat.
Sokan ezt természetesnek érzik, a hit beleépül mindennapjaikba; templomba járnak, asztali áldást mondanak, lefekvés előtt imádkoznak, vagy csak egyszerűen hisznek. De vannak olyanok is, akik valami trauma folytán találnak rá hitükre.

A könyvben mindkét példával találkozhatunk, mégpedig Albert Lewis rabbi és Henry Covington tiszteletes személyében.

"Hajlandó vagy-e elmondani majd a búcsúztatómat?"
Ezzel az egy kérdéssel kezdődött minden. Albert Lewis rabbi a kötet szerzőjét kéri meg, hogy amikor majd meghal, mondjon felette búcsúbeszédet. A kérés talán szokatlannak tűnik, különösen egy olyan ember számára, aki nem különösebben vallásos, de Mitch Albom végül rábólint. Egyetlen kikötése van csak: jobban meg akarja ismerni a rabbit, nem csak mint prédikátor, hanem mint hétköznapi ember is.
"De ki szokta elbúcsúztatni azokat, akik a gyászbeszédeket tartják?"

Rebbével

A "Rebbe" természetesen beleegyezik, és ezzel megkezdődnek a látogatások a rabbi házában, amik az idő során egyre inkább egy kedves rutin részei lesznek az író életében. Bár már látta otthon zokniban és szandálban, az íróasztala előtt ülve, énekelve, sírva és nevetve, de mégis minden vasárnap levonatozott a Rebbéhez beszélgetni. Henry Covington, miután 14 évesen elvesztette bálványként imádott apját, kezdett lezülleni. Nem tagadta meg magától a cigarettát, az alkoholt, autót lopott és fegyverrel rabolt ki embereket, majd 7 évre börtönbe került, de az se volt elég: drogdíler lett. Sokszor kapott újabb esélyt, de nem élt vele, míg egy éjszaka, kukák mögött bujkálva, fegyverrel a kezében Istenhez könyörögve ígéretet tesz.

Nem mondhatom el magamról, hogy hívő lennék, bár megkereszteltek és elsőáldozó is voltam. A hittanórákról mindössze annyi maradt meg, hogy mindig dolgozatot írattak velünk, ezért a végén már ellógtam inkább..Pici koromban a nagymamám magával vitt a templomba, ahol épp filmet vettek fel, én meg felkiáltottam Jézus láttán: "Mama nézd, itt a Szandokán!" (ami miatt forgathatták újra a jelenetet persze).

Mégis megérintett ez a könyv, mert igazából arról szól, hogy nem az a lényeg, kiben vagy miben hiszünk, hanem hogy milyen emberré válunk ezalatt.

Henry Covington tiszteletessel

Mitch Albom 1958-ban született New Jersey-ben, író, újságíró, forgatókönyvíró, rádió-és TV közvetítő és zenész. Négy jótékonysági szervezetet alapított, az ebből a könyvből befolyó összeg 10%-át szintén jótékony célokra fordítja. A könyv borítója ugyanaz maradt, mint az eredeti kiadásnál, szerencsére: Albert Lewis rabbi öreg, gumigyűrűkkel összefogott imakönyve ihlette, aminél szerintem nem is lehetett volna jobbat választani.

Mitch Albom: Csak egy kis hit kell

• Eredeti cím: Have a Little Faith
  
• Oldalszám: 264
• Kiadó: Animus Kiadó, 2010
• Mitch Albom honlapja
  

Ének a szunnyadó sztyepp felett

Csingiz Ajtmatov: Dzsamila szerelme
Ajánlja: Fuhur

"És hirtelen megértettem furcsaságait, amelyek értetlenséget és gúnyt ébresztettek az emberekben, megértettem, miért olyan elmélázó, miért szereti annyira a magányosságot, miért oly hallgatag. Most már megértettem, miért üldögél esténként az Őrdombon, és miért éjszakázik egyedül a folyónál, miért hallgatja állandóan a mások számára megfoghatatlan hangokat, miért ragyog fel néha hirtelen a szeme, és miért simul ki egyébként összevont szemöldöke. Ez az ember halálosan szerelmes. De nem egyszerűen egy másik emberbe szerelmes, ezt éreztem, hanem valami más, hatalmas szerelem tölti be a lelkét - az élet, a föld iránti szerelem. Magába rejti ezt a szerelmet, benne van az énekében, ez élteti. Közönyös ember nem tud így dalolni, bármilyen szép is a hangja.

Amikor úgy tűnt, hogy elhalt az utolsó énekhang is, egy újabb remegő kitörése mintha felébresztette volna a szunnyadó sztyeppet. És a sztyepp hálásan hallgatta az énekest, aki e rokon dallamokkal simogatta végig. Széles folyóként hömpölygött az érett, kékesszürke, aratásra váró gabona, és hajnali fényfoltok futottak át a mezőn. Nagy csoportban álltak a malomnál a zizeg lombú, öreg fűzfák. A folyón túl a pásztortüzek égtek, és valaki, mint az árnyék, zajtalanul lovagolt végig a parton a falu felé, néha eltűnt a kertekben, majd megint előbukkant. A szél almaillatot hozott, meg a virágzó kukorica friss, tejes illatát, és a száraz trágyatégla meleg szagát.

Hosszan, önfeledten dalolt Danijar. Elcsendesedve hallgatta őt a bűvös augusztusi éjszaka. Még a lovak is lépésben haladtak, mintha félnének, hogy megzavarják ezt a csodát."

Nehéz helyzetbe hoztam magam... Írni, Ajtmatov után? Mit tudnék mondani, amit a fenti sorok nem árulnak el? Akinek nem dobog hevesebben a szíve a megidézett fények-színek-illatok együttesétől, annak mit mondhatnának az én egyszerű soraim?

Csingiz Ajtmatov (1928, Seker - 2008, Nürnberg)

Az üzbég határ melletti kis faluban született, állatorvosként végzett írót a kirgiz irodalom legjelentősebb alakjaként tartja számon a világ. Részletes életrajzát például itt olvashatjátok.

A Dzsamila szerelme című kisregény 1958-ban jelent meg, Ajtmatov híresebb művei közül elsőként. Már ebben a korai munkában is felsejlik az író későbbi regényeinek, gondolatvilágának legtöbb eleme, legfőképpen Ajtmatov humanizmusa és, emellett, a lélekbúvárokat is megszégyenítő emberismerete. Szereplőit olyannak festette meg, amilyenek az emberek a valóságban: jónak és kegyetlennek, boldogságra vágyónak és szenvedőnek, gyengének és veszedelmesnek, megérthetőnek mégis titokzatosnak. A kirgiz író megosztotta velünk népe hagyományait, életét is; ezt a nyugat-európai ember számára ismeretlen, meseszerű, és a maga módján kíméletlen világot, megmutatja nekünk a nemrég letelepedett, egykori nomád pásztortörzsek és a globalizáció találkozását, amely nem nélkülözi a feszültséget, tragédiákat sem.
Ezt az első kisregényt ugyanakkor a megjelenésekor 30 éves író fiatalsága, az emberbe, a jóba vetett hite ragyogja be.

Amikor Ajtmatov művét olvasom, látom magam előtt Dzsamila fekete szemét, hallom magabiztos, játékos kacagását. Tisztelem a Kis Ház és a Nagy Ház bölcs asszonyát, aki szeretettel, bár néha aggódva szembesül azzal, hogy menye nem olyan, mint a többi fiatalasszony: nem rejti véka alá a véleményét, és nem hajtja meg a fejét senki előtt. Azonosulok a kis dzsigittel, a család egyetlen otthon, és nem a fronton tartózkodó fiával, aki egyben történetünk elbeszélője is, és mély szeretettel, szinte rajongással kötődik bátyja fiatal feleségéhez. Látom ezeket az egyszerű embereket, akik naponta, szekérrel szállítják a legközelebbi városba a gabonát harcoló, várva-várt férjeik-fiaik számára. Érzem a szunnyadó sztyepp lélegzetének ritmusát. És legfőképpen hallom Danijar énekét, amely nem halkul el akkor sem, amikor már a történet végére értem.

Testközelben a TBC-ről - Egy orvosnő memoárja

Dr. Ábrahám Erzsébet: Egy tüdőgyógyász emlékei
Ajánlja: Cukorfalat

Odavagyok az orvosi önéletrajzokért, életutakért, visszaemlékezésekért. Ez is egyfajta szenvedély azt hiszem, de legalább nem káros. Teljesen véletlenül akadtam rá a kötetre böngészés közben, és a cím alapján egyértelmű volt, hogy nekem való kötet.

Dr. Ábrahám Erzsébet az orvosi egyetemen harmadéves volt, amikor egy gyakorlat alatt kémcsöveket vizsgáltak, amelyik közül az egyik egy szerencsétlen kimenet folytán összetört. TBC bacilus volt benne. Orvosa, a debreceni tüdőszanatórium professzora rengeteget segített neki a gyógyulásban, a szakmai részén kívül lelkileg is támogatta, erősítette a fiatal és rémült lányt. Amikor már nem volt fertőző, a professzor felajánlotta neki, hogy ha van kedve, segítsen be egy kicsit a rendelőben, és ő megtanítja néhány dologra, amivel behozhatja az egyetemi gyakorlatokban való lemaradását. Ő természetesen örömmel elfogadja, és még akkor meg is születik benne az elhatározás: a tüdőgyógyászat felé fog orientálódni. Innen tehát végigkísérhetjük kalandos és izgalmakkal teli életútját, rengeteg betegének érdekes és sokszor szívszorító történetét, hiszen az ötvenes években még nemigen volt hatékony kezelés a tuberkolózis (gümőkor) gyógyításához.

Abban az időben jellemzően kétféle hatásosan alkalmazott eljárás volt: a légmellkezelés, az ún."tüdőtöltés", és a bordák részleges csonkítása (torakoplasztika), amik mostanra nem azért tűntek el, mert hatástalanok lennének, hanem mert szükségtelenek.

Az ötvenes évek elején forgalomba kerülő Isonicid (isonicotinsav-hydrazid) és az 1968-ban felfedezett Rifampicin nevű antibiotikum a leghatásosabb tbc elleni gyógyszerek lettek. A többi gyógyszer ezeknél gyengébb hatású, a sokáig egyeduralkodónak hitt Streptomycin nevű antibiotikum is háttérbe szorult.

Az Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet adatai szerint 1950-ben még több mint 45.000 új megbetegedésről számoltak be a tüdőbeteg-gondozók hazánkban, ezzel szemben 2007-ben már csak 1752 új esetről. Míg akkor 490 új megbetegedés esett 100.000 lakosra, addig 2007-ben már csak 17,4. Ismét növekszik azonban a friss megbetegedések száma és ma már 11 ezer beteget tartanak Magyarországon nyilván, akik közül évente 700-an halnak meg.

Robert Koch huszonnyolcadik születésnapjára mikroszkópot kapott feleségétől játékszer gyanánt. Nem is sejtette az asszony, hogy ezzel elindította férjét a nagy bacilusvadászatban.

Március 25–e a TBC elleni küzdelem világnapja, ugyanis 1882-ben Robert Koch ezen a napon jelentette be a TBC kórokozójának felfedezését. 1905-ben megkapta a Nobel-díjat felfedezéséért.

Az első sikeres védőoltást 1906-ban Albert és Camille Guerin alkalmazta, és nevükből jött a BCG (bacilus Calmette-Guerin) oltás neve is. Emberi használata 1921-ben kezdődött Franciaországban, de a széles körűen csak a második világháború után Amerikában, Angliában és Németországban terjedt el.

Ábrahám Erzsébet doktornő könyve nem csak a kalandos életút miatt, és végtelen törődése és a betegek iránti figyelme miatt fantasztikus. Hanem mert ezek szerint nem csak szakmailag jó, de az írásban is kiváló. Élvezetesen és olvasmányosan ír, nem hatásvadász, csak saját emlékeit meséli el nekünk, de azt úgy teszi, hogy minket is megérint a TBC-ben haldokló beteg kislány története, akit már nem lehet meggyógyítani, vagy a másik, aki csodával határos módon mégis meggyógyul. Olyan emberi az egész, hogy időnként felpillantva a könyvből elgondolkodom, vajon régen több idő volt a betegekre? Kevesebb volt a beteg? Nem hinném, sőt. Mégis olyan megható volt olvasni, ahogy a páciensekkel törődtek az orvosok a könyvben, ahogy leültek az ágyuk mellé, megfogták a kezüket, tudtak a családi hátterükről... Élmény volt olvasni.

És ehhez a jó érzéshez hozzájárult még az Accordia Kiadó is, akikről eddig nem hallottam ugyan, de köszönöm nekik, hogy olyan könyvet adtak ki, amiben nem volt semmi helyesírási hiba, elütés vagy bármi bosszantó dolog, ami sajnos mostanában olyan gyakori más kiadók könyveinél, és nem értem miért. Mindenesetre szívből ajánlom mindenkinek ezt a könyvet.

Cím: Egy tüdőgyógyász emlékei * Oldalszám: 208 * Kiadó: Accordia Kiadó

"Eredj csak Momóhoz!"

by Eszterke

Michael Ende: Momo
Ajánlja: Eszterke

„ – Látod, Momo – mondta aztán úgy példaképpen –, ez így van: az ember előtt néha hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hosszú; ennek sose ér a végére, gondolná.
Egy ideig hallgatagon maga elé nézett, majd folytatta:
– Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca még mindig ott van előtte.
Így nem szabad csinálni.
Gondolkodott egy sort. Aztán tovább beszélt:
– Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre szabad gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre.
Aztán megint megállt, töprengett, aztán hozzátette:
– Akkor örömet okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. – Ismét hosszú szünet, majd a folytatás: - Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, a szuflánk sem maradt ki. – Bólintott magának, s azt mondta befejezésül: – Ez fontos.”

Momo nem mond okosakat, és nem mondja meg, mi a helyes, vagy hogy mit kell tenned. Ha bajod van, mégis őt kell felkeresned, mert minden megoldódik. Az emberek a városban csak úgy mondják „Eredj csak Momóhoz!”, ha látják, hogy már igazán szükséged lenne rá, hogy meghallgasson. Merthogy ő nem tesz mást, csak mindenkit meghallgat, és ettől az illetőnek okos gondolatai támadnak, hirtelen nem látja már olyan rossznak és reménytelennek a helyzetet, mint azelőtt. Bár Momo csak egy kislány, akiről senki nem tudja hány éves, honnan jött, kik a szülei, de amint megjelenik a városban és beköltözik a régi amfiteátrumba, minden megváltozik. Az emberek boldogak és elégedettek, a gyerekek fantáziája a végtelenségig szárnyal, olyan játékokat találnak ki, mint még soha. Momo mindenkiben meglátja az értéket, mindenkit addig hallgat, amíg meg nem érti a lelkét. Ezért is szeret mindenki hozzá járni, mert ott úgy érzik, fontosak valakinek. Csakhogy egyszercsak idegenek jelennek meg a városban, akik az emberek idejére pályáznak. Momo zavarja őket a tervük megvalósításában, az emberekre tett hatása miatt, ezért meg kell küzdeniük egymással. Momónak, a kislánynak és a szürke időrabló urak seregének.

A Momo egy klasszikusan többrétegű mese, amelyet a gyerekek is élveznek, mert részben róluk szól, és a felnőttek is meglátják benne a mélyebb mondanivalót szeretetről, barátságról, egymásra való figyelésről.

„ –Nos, vannak a Föld forgásában ritka pillanatok – magyarázta Hora mester –, amikor megesik, hogy valamennyi dolog és lény, még a legtávolabbi csillagok is soha nem ismétlődő módon együttműködnek, úgyhogy olyasmi történhetik, ami se előtte, se utána soha nem. Sajnos az emberek általában nem értik, hogyan éljenek vele, így aztán a csillagórák észrevétlenül múlnak el. De ha akad valaki, aki érti, felismeri őket, nagy dolgok esnek a világon.”

Megint a szerelem

Doris Lessing: Megint a szerelem /Love, Again/

Aila

„Sarah figyelte, hogy haragja olyan megállíthatatlanul burjánzik, mint a rák. Azt nem tudta megállapítani, hogy a harag vagy a vágy tombol benne erősebben. Arra gondolt, ha a fiú nem látogatja meg éjszaka, abba belehal, és ez lázas állapotához képest nem is tűnt nagy túlzásnak. Nem azért, mert a nagyanyja lehetne, hanem a láthatatlan ”hozzám ne érj” kör miatt –tizenévesekre jellemző ez a szexuális gőgről árulkodó pillantás: „Nem nektek szántak, ti szégyentelenek, pedig mi mindenre lennék képes, ha akarnám…”, és ehhez hozzájárul még a kamasz kétségektől, vágytól, szexuális agressziótól átfűtött (visszafogottan) érdes, bántó nevetése. A szemérmetlen tisztaság.”

A történet: Sarah társulata színre készül vinni Julie Vairon életét. A színdarab, Julie zenéje, tragikus élettörténete, festészete, szerelmei és halála egyiküket sem hagyják érintetlenül, ahogyan közelednek a premierhez, amit Julie hajdani házánál, Franciaországban adnak elő, úgy válik egyre kézzelfoghatóbbá a jelenléte. Feléled bennük, közöttük a szerelem, a szenvedély. Sarahban először a Julie első szerelmét játszó, szemtelenül jóképű fiú, Bill iránt, majd érettebb, mélyebb vonzalommá válik a nős Henry felé, végül beteljesületlenül, kínlódva múlik el.

Szubjektív: Fantasztikus regény a szerelem, a szenvedély természetrajzáról, miközben cseppet sem válik rossz értelemben vett romantikussá. A két történet, Julie Vaironé és a társulaté is magában hordozza az égig emelő, majd tragikumba forduló szenvedélyt, anélkül, hogy a párhuzamok erőltetetté válnának. Ráadásul kivételesen a fordítás is jól sikerült.