Ének a szunnyadó sztyepp felett

Csingiz Ajtmatov: Dzsamila szerelme
Ajánlja: Fuhur

"És hirtelen megértettem furcsaságait, amelyek értetlenséget és gúnyt ébresztettek az emberekben, megértettem, miért olyan elmélázó, miért szereti annyira a magányosságot, miért oly hallgatag. Most már megértettem, miért üldögél esténként az Őrdombon, és miért éjszakázik egyedül a folyónál, miért hallgatja állandóan a mások számára megfoghatatlan hangokat, miért ragyog fel néha hirtelen a szeme, és miért simul ki egyébként összevont szemöldöke. Ez az ember halálosan szerelmes. De nem egyszerűen egy másik emberbe szerelmes, ezt éreztem, hanem valami más, hatalmas szerelem tölti be a lelkét - az élet, a föld iránti szerelem. Magába rejti ezt a szerelmet, benne van az énekében, ez élteti. Közönyös ember nem tud így dalolni, bármilyen szép is a hangja.

Amikor úgy tűnt, hogy elhalt az utolsó énekhang is, egy újabb remegő kitörése mintha felébresztette volna a szunnyadó sztyeppet. És a sztyepp hálásan hallgatta az énekest, aki e rokon dallamokkal simogatta végig. Széles folyóként hömpölygött az érett, kékesszürke, aratásra váró gabona, és hajnali fényfoltok futottak át a mezőn. Nagy csoportban álltak a malomnál a zizeg lombú, öreg fűzfák. A folyón túl a pásztortüzek égtek, és valaki, mint az árnyék, zajtalanul lovagolt végig a parton a falu felé, néha eltűnt a kertekben, majd megint előbukkant. A szél almaillatot hozott, meg a virágzó kukorica friss, tejes illatát, és a száraz trágyatégla meleg szagát.

Hosszan, önfeledten dalolt Danijar. Elcsendesedve hallgatta őt a bűvös augusztusi éjszaka. Még a lovak is lépésben haladtak, mintha félnének, hogy megzavarják ezt a csodát."

Nehéz helyzetbe hoztam magam... Írni, Ajtmatov után? Mit tudnék mondani, amit a fenti sorok nem árulnak el? Akinek nem dobog hevesebben a szíve a megidézett fények-színek-illatok együttesétől, annak mit mondhatnának az én egyszerű soraim?

Csingiz Ajtmatov (1928, Seker - 2008, Nürnberg)

Az üzbég határ melletti kis faluban született, állatorvosként végzett írót a kirgiz irodalom legjelentősebb alakjaként tartja számon a világ. Részletes életrajzát például itt olvashatjátok.

A Dzsamila szerelme című kisregény 1958-ban jelent meg, Ajtmatov híresebb művei közül elsőként. Már ebben a korai munkában is felsejlik az író későbbi regényeinek, gondolatvilágának legtöbb eleme, legfőképpen Ajtmatov humanizmusa és, emellett, a lélekbúvárokat is megszégyenítő emberismerete. Szereplőit olyannak festette meg, amilyenek az emberek a valóságban: jónak és kegyetlennek, boldogságra vágyónak és szenvedőnek, gyengének és veszedelmesnek, megérthetőnek mégis titokzatosnak. A kirgiz író megosztotta velünk népe hagyományait, életét is; ezt a nyugat-európai ember számára ismeretlen, meseszerű, és a maga módján kíméletlen világot, megmutatja nekünk a nemrég letelepedett, egykori nomád pásztortörzsek és a globalizáció találkozását, amely nem nélkülözi a feszültséget, tragédiákat sem.
Ezt az első kisregényt ugyanakkor a megjelenésekor 30 éves író fiatalsága, az emberbe, a jóba vetett hite ragyogja be.

Amikor Ajtmatov művét olvasom, látom magam előtt Dzsamila fekete szemét, hallom magabiztos, játékos kacagását. Tisztelem a Kis Ház és a Nagy Ház bölcs asszonyát, aki szeretettel, bár néha aggódva szembesül azzal, hogy menye nem olyan, mint a többi fiatalasszony: nem rejti véka alá a véleményét, és nem hajtja meg a fejét senki előtt. Azonosulok a kis dzsigittel, a család egyetlen otthon, és nem a fronton tartózkodó fiával, aki egyben történetünk elbeszélője is, és mély szeretettel, szinte rajongással kötődik bátyja fiatal feleségéhez. Látom ezeket az egyszerű embereket, akik naponta, szekérrel szállítják a legközelebbi városba a gabonát harcoló, várva-várt férjeik-fiaik számára. Érzem a szunnyadó sztyepp lélegzetének ritmusát. És legfőképpen hallom Danijar énekét, amely nem halkul el akkor sem, amikor már a történet végére értem.