Ének a szunnyadó sztyepp felett

Csingiz Ajtmatov: Dzsamila szerelme
Ajánlja: Fuhur

"És hirtelen megértettem furcsaságait, amelyek értetlenséget és gúnyt ébresztettek az emberekben, megértettem, miért olyan elmélázó, miért szereti annyira a magányosságot, miért oly hallgatag. Most már megértettem, miért üldögél esténként az Őrdombon, és miért éjszakázik egyedül a folyónál, miért hallgatja állandóan a mások számára megfoghatatlan hangokat, miért ragyog fel néha hirtelen a szeme, és miért simul ki egyébként összevont szemöldöke. Ez az ember halálosan szerelmes. De nem egyszerűen egy másik emberbe szerelmes, ezt éreztem, hanem valami más, hatalmas szerelem tölti be a lelkét - az élet, a föld iránti szerelem. Magába rejti ezt a szerelmet, benne van az énekében, ez élteti. Közönyös ember nem tud így dalolni, bármilyen szép is a hangja.

Amikor úgy tűnt, hogy elhalt az utolsó énekhang is, egy újabb remegő kitörése mintha felébresztette volna a szunnyadó sztyeppet. És a sztyepp hálásan hallgatta az énekest, aki e rokon dallamokkal simogatta végig. Széles folyóként hömpölygött az érett, kékesszürke, aratásra váró gabona, és hajnali fényfoltok futottak át a mezőn. Nagy csoportban álltak a malomnál a zizeg lombú, öreg fűzfák. A folyón túl a pásztortüzek égtek, és valaki, mint az árnyék, zajtalanul lovagolt végig a parton a falu felé, néha eltűnt a kertekben, majd megint előbukkant. A szél almaillatot hozott, meg a virágzó kukorica friss, tejes illatát, és a száraz trágyatégla meleg szagát.

Hosszan, önfeledten dalolt Danijar. Elcsendesedve hallgatta őt a bűvös augusztusi éjszaka. Még a lovak is lépésben haladtak, mintha félnének, hogy megzavarják ezt a csodát."

Nehéz helyzetbe hoztam magam... Írni, Ajtmatov után? Mit tudnék mondani, amit a fenti sorok nem árulnak el? Akinek nem dobog hevesebben a szíve a megidézett fények-színek-illatok együttesétől, annak mit mondhatnának az én egyszerű soraim?

Csingiz Ajtmatov (1928, Seker - 2008, Nürnberg)

Az üzbég határ melletti kis faluban született, állatorvosként végzett írót a kirgiz irodalom legjelentősebb alakjaként tartja számon a világ. Részletes életrajzát például itt olvashatjátok.

A Dzsamila szerelme című kisregény 1958-ban jelent meg, Ajtmatov híresebb művei közül elsőként. Már ebben a korai munkában is felsejlik az író későbbi regényeinek, gondolatvilágának legtöbb eleme, legfőképpen Ajtmatov humanizmusa és, emellett, a lélekbúvárokat is megszégyenítő emberismerete. Szereplőit olyannak festette meg, amilyenek az emberek a valóságban: jónak és kegyetlennek, boldogságra vágyónak és szenvedőnek, gyengének és veszedelmesnek, megérthetőnek mégis titokzatosnak. A kirgiz író megosztotta velünk népe hagyományait, életét is; ezt a nyugat-európai ember számára ismeretlen, meseszerű, és a maga módján kíméletlen világot, megmutatja nekünk a nemrég letelepedett, egykori nomád pásztortörzsek és a globalizáció találkozását, amely nem nélkülözi a feszültséget, tragédiákat sem.
Ezt az első kisregényt ugyanakkor a megjelenésekor 30 éves író fiatalsága, az emberbe, a jóba vetett hite ragyogja be.

Amikor Ajtmatov művét olvasom, látom magam előtt Dzsamila fekete szemét, hallom magabiztos, játékos kacagását. Tisztelem a Kis Ház és a Nagy Ház bölcs asszonyát, aki szeretettel, bár néha aggódva szembesül azzal, hogy menye nem olyan, mint a többi fiatalasszony: nem rejti véka alá a véleményét, és nem hajtja meg a fejét senki előtt. Azonosulok a kis dzsigittel, a család egyetlen otthon, és nem a fronton tartózkodó fiával, aki egyben történetünk elbeszélője is, és mély szeretettel, szinte rajongással kötődik bátyja fiatal feleségéhez. Látom ezeket az egyszerű embereket, akik naponta, szekérrel szállítják a legközelebbi városba a gabonát harcoló, várva-várt férjeik-fiaik számára. Érzem a szunnyadó sztyepp lélegzetének ritmusát. És legfőképpen hallom Danijar énekét, amely nem halkul el akkor sem, amikor már a történet végére értem.

Testközelben a TBC-ről - Egy orvosnő memoárja

Dr. Ábrahám Erzsébet: Egy tüdőgyógyász emlékei
Ajánlja: Cukorfalat

Odavagyok az orvosi önéletrajzokért, életutakért, visszaemlékezésekért. Ez is egyfajta szenvedély azt hiszem, de legalább nem káros. Teljesen véletlenül akadtam rá a kötetre böngészés közben, és a cím alapján egyértelmű volt, hogy nekem való kötet.

Dr. Ábrahám Erzsébet az orvosi egyetemen harmadéves volt, amikor egy gyakorlat alatt kémcsöveket vizsgáltak, amelyik közül az egyik egy szerencsétlen kimenet folytán összetört. TBC bacilus volt benne. Orvosa, a debreceni tüdőszanatórium professzora rengeteget segített neki a gyógyulásban, a szakmai részén kívül lelkileg is támogatta, erősítette a fiatal és rémült lányt. Amikor már nem volt fertőző, a professzor felajánlotta neki, hogy ha van kedve, segítsen be egy kicsit a rendelőben, és ő megtanítja néhány dologra, amivel behozhatja az egyetemi gyakorlatokban való lemaradását. Ő természetesen örömmel elfogadja, és még akkor meg is születik benne az elhatározás: a tüdőgyógyászat felé fog orientálódni. Innen tehát végigkísérhetjük kalandos és izgalmakkal teli életútját, rengeteg betegének érdekes és sokszor szívszorító történetét, hiszen az ötvenes években még nemigen volt hatékony kezelés a tuberkolózis (gümőkor) gyógyításához.

Abban az időben jellemzően kétféle hatásosan alkalmazott eljárás volt: a légmellkezelés, az ún."tüdőtöltés", és a bordák részleges csonkítása (torakoplasztika), amik mostanra nem azért tűntek el, mert hatástalanok lennének, hanem mert szükségtelenek.

Az ötvenes évek elején forgalomba kerülő Isonicid (isonicotinsav-hydrazid) és az 1968-ban felfedezett Rifampicin nevű antibiotikum a leghatásosabb tbc elleni gyógyszerek lettek. A többi gyógyszer ezeknél gyengébb hatású, a sokáig egyeduralkodónak hitt Streptomycin nevű antibiotikum is háttérbe szorult.

Az Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet adatai szerint 1950-ben még több mint 45.000 új megbetegedésről számoltak be a tüdőbeteg-gondozók hazánkban, ezzel szemben 2007-ben már csak 1752 új esetről. Míg akkor 490 új megbetegedés esett 100.000 lakosra, addig 2007-ben már csak 17,4. Ismét növekszik azonban a friss megbetegedések száma és ma már 11 ezer beteget tartanak Magyarországon nyilván, akik közül évente 700-an halnak meg.

Robert Koch huszonnyolcadik születésnapjára mikroszkópot kapott feleségétől játékszer gyanánt. Nem is sejtette az asszony, hogy ezzel elindította férjét a nagy bacilusvadászatban.

Március 25–e a TBC elleni küzdelem világnapja, ugyanis 1882-ben Robert Koch ezen a napon jelentette be a TBC kórokozójának felfedezését. 1905-ben megkapta a Nobel-díjat felfedezéséért.

Az első sikeres védőoltást 1906-ban Albert és Camille Guerin alkalmazta, és nevükből jött a BCG (bacilus Calmette-Guerin) oltás neve is. Emberi használata 1921-ben kezdődött Franciaországban, de a széles körűen csak a második világháború után Amerikában, Angliában és Németországban terjedt el.

Ábrahám Erzsébet doktornő könyve nem csak a kalandos életút miatt, és végtelen törődése és a betegek iránti figyelme miatt fantasztikus. Hanem mert ezek szerint nem csak szakmailag jó, de az írásban is kiváló. Élvezetesen és olvasmányosan ír, nem hatásvadász, csak saját emlékeit meséli el nekünk, de azt úgy teszi, hogy minket is megérint a TBC-ben haldokló beteg kislány története, akit már nem lehet meggyógyítani, vagy a másik, aki csodával határos módon mégis meggyógyul. Olyan emberi az egész, hogy időnként felpillantva a könyvből elgondolkodom, vajon régen több idő volt a betegekre? Kevesebb volt a beteg? Nem hinném, sőt. Mégis olyan megható volt olvasni, ahogy a páciensekkel törődtek az orvosok a könyvben, ahogy leültek az ágyuk mellé, megfogták a kezüket, tudtak a családi hátterükről... Élmény volt olvasni.

És ehhez a jó érzéshez hozzájárult még az Accordia Kiadó is, akikről eddig nem hallottam ugyan, de köszönöm nekik, hogy olyan könyvet adtak ki, amiben nem volt semmi helyesírási hiba, elütés vagy bármi bosszantó dolog, ami sajnos mostanában olyan gyakori más kiadók könyveinél, és nem értem miért. Mindenesetre szívből ajánlom mindenkinek ezt a könyvet.

Cím: Egy tüdőgyógyász emlékei * Oldalszám: 208 * Kiadó: Accordia Kiadó

"Eredj csak Momóhoz!"

by Eszterke

Michael Ende: Momo
Ajánlja: Eszterke

„ – Látod, Momo – mondta aztán úgy példaképpen –, ez így van: az ember előtt néha hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hosszú; ennek sose ér a végére, gondolná.
Egy ideig hallgatagon maga elé nézett, majd folytatta:
– Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca még mindig ott van előtte.
Így nem szabad csinálni.
Gondolkodott egy sort. Aztán tovább beszélt:
– Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre szabad gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre.
Aztán megint megállt, töprengett, aztán hozzátette:
– Akkor örömet okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. – Ismét hosszú szünet, majd a folytatás: - Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, a szuflánk sem maradt ki. – Bólintott magának, s azt mondta befejezésül: – Ez fontos.”

Momo nem mond okosakat, és nem mondja meg, mi a helyes, vagy hogy mit kell tenned. Ha bajod van, mégis őt kell felkeresned, mert minden megoldódik. Az emberek a városban csak úgy mondják „Eredj csak Momóhoz!”, ha látják, hogy már igazán szükséged lenne rá, hogy meghallgasson. Merthogy ő nem tesz mást, csak mindenkit meghallgat, és ettől az illetőnek okos gondolatai támadnak, hirtelen nem látja már olyan rossznak és reménytelennek a helyzetet, mint azelőtt. Bár Momo csak egy kislány, akiről senki nem tudja hány éves, honnan jött, kik a szülei, de amint megjelenik a városban és beköltözik a régi amfiteátrumba, minden megváltozik. Az emberek boldogak és elégedettek, a gyerekek fantáziája a végtelenségig szárnyal, olyan játékokat találnak ki, mint még soha. Momo mindenkiben meglátja az értéket, mindenkit addig hallgat, amíg meg nem érti a lelkét. Ezért is szeret mindenki hozzá járni, mert ott úgy érzik, fontosak valakinek. Csakhogy egyszercsak idegenek jelennek meg a városban, akik az emberek idejére pályáznak. Momo zavarja őket a tervük megvalósításában, az emberekre tett hatása miatt, ezért meg kell küzdeniük egymással. Momónak, a kislánynak és a szürke időrabló urak seregének.

A Momo egy klasszikusan többrétegű mese, amelyet a gyerekek is élveznek, mert részben róluk szól, és a felnőttek is meglátják benne a mélyebb mondanivalót szeretetről, barátságról, egymásra való figyelésről.

„ –Nos, vannak a Föld forgásában ritka pillanatok – magyarázta Hora mester –, amikor megesik, hogy valamennyi dolog és lény, még a legtávolabbi csillagok is soha nem ismétlődő módon együttműködnek, úgyhogy olyasmi történhetik, ami se előtte, se utána soha nem. Sajnos az emberek általában nem értik, hogyan éljenek vele, így aztán a csillagórák észrevétlenül múlnak el. De ha akad valaki, aki érti, felismeri őket, nagy dolgok esnek a világon.”

Megint a szerelem

Doris Lessing: Megint a szerelem /Love, Again/

Aila

„Sarah figyelte, hogy haragja olyan megállíthatatlanul burjánzik, mint a rák. Azt nem tudta megállapítani, hogy a harag vagy a vágy tombol benne erősebben. Arra gondolt, ha a fiú nem látogatja meg éjszaka, abba belehal, és ez lázas állapotához képest nem is tűnt nagy túlzásnak. Nem azért, mert a nagyanyja lehetne, hanem a láthatatlan ”hozzám ne érj” kör miatt –tizenévesekre jellemző ez a szexuális gőgről árulkodó pillantás: „Nem nektek szántak, ti szégyentelenek, pedig mi mindenre lennék képes, ha akarnám…”, és ehhez hozzájárul még a kamasz kétségektől, vágytól, szexuális agressziótól átfűtött (visszafogottan) érdes, bántó nevetése. A szemérmetlen tisztaság.”

A történet: Sarah társulata színre készül vinni Julie Vairon életét. A színdarab, Julie zenéje, tragikus élettörténete, festészete, szerelmei és halála egyiküket sem hagyják érintetlenül, ahogyan közelednek a premierhez, amit Julie hajdani házánál, Franciaországban adnak elő, úgy válik egyre kézzelfoghatóbbá a jelenléte. Feléled bennük, közöttük a szerelem, a szenvedély. Sarahban először a Julie első szerelmét játszó, szemtelenül jóképű fiú, Bill iránt, majd érettebb, mélyebb vonzalommá válik a nős Henry felé, végül beteljesületlenül, kínlódva múlik el.

Szubjektív: Fantasztikus regény a szerelem, a szenvedély természetrajzáról, miközben cseppet sem válik rossz értelemben vett romantikussá. A két történet, Julie Vaironé és a társulaté is magában hordozza az égig emelő, majd tragikumba forduló szenvedélyt, anélkül, hogy a párhuzamok erőltetetté válnának. Ráadásul kivételesen a fordítás is jól sikerült.